Minden cinikus emberben egy kiábrándult idealista lakozik. /George Carlin/

Az utóbbi hónapokban többször jellemeztek engem idealistaként. A dolgon még nehezít is, hogy egyik alkalommal sem szemrehányásként, hanem sokkal inkább olyan visszajelzésként, amely nekem sokat mondott arról, hogy milyennek látnak engem az emberek kívülről. Az idealizmus pejoratív értelmű is lehet, bár ezt így még soha nem mondta senki. Inkább kaptam meg többször, hogy naiv vagyok. A naivitás ebben a tekintetben a pejorative értelmezett idealizmus. Nagyon leegyszerűsítve:

ítélet-alkotásaidban nem a valóságot veszed alapul, hanem azt, amilyennek kellene lennie a valóságnak.

Van olyan idealizmus, amely szerintem is pejoratív és romboló. A harcos és fundamentalista idealizmus. Mert az is idealizmus. Van egy elképzelésem a világról, amelyet tűzön-vízen át akarok vinni, és semmi nem állhat a megvalósítás útjában. Ez a gyilkos idealizmus, ami attól sem riad vissza, hogy az általa jónak elgondolt világ megvalósítása érdekében mindazokat megsemmisítse, akik az útjában állnak. Ez a jelen realitását elfogadni képtelen idealizmus szerintem a fundamentalizmus. Ez az idealizmus nem hajlandó tudomást venni a jelen realitásáról, és úgy tesz, mintha a valóság azonos lenne azzal, amit gondolatban (ideálisan) elgondolt.

Idealista vagyok-e és ha igen, baj-e, hogy idealista vagyok?

A cinizmus létrejöttében szerintem is szerepet játszik az idealizmus. A cinikus nagyon jól ismeri az idealizmust és épp azért tud olyan cinikusan bántó módon kritikát megfogalmazni vele szemben, mert lényegében a saját magában élő kiábrándult idealistát kritizálja. Önkritikát művel. Helyes-e, hogy a kiábrándult cinizmust elkerülendő helytelenítjük, ha valaki idealista? Szerintem épp olyan tragikus, amikor valaki fiatalon nem idealista, mint az, amikor idősebb korában kiábrándult idealista.

Azt hiszem, a gond nem abban van, hogy van a fiatalokban egy egészséges mértékű idealizmus, hanem az, hogy nincsenek tudatában annak, hogy amit hisznek, idealizmus. Nem tesznek különbséget az ideálok, az idealizmus és a jelen valósága között. Ezért lesz az egyik fanatikus, fundamentalista, a másik pedig kiégett, kiábrándult, tele keserű cinizmussal.

Hogyan is lehetne egy keresztény nem idealista?

Nincsen kiábrándítóbb, mint egy nem-idealista keresztény.

A nem-idealista keresztény Bultmann-nal puszta jóindulatból mítosztalanítja a hitét, mert semmi nem fér bele, ami idealista. A kereszténység idealista. De nem elvakult idealista, hanem reflektív idealizmussal tekint a dolgokra. Tisztában van a jelen valóságával. Például erről szól a bűnről szóló tanítás, de ugyanakkor messzemenőkig idealista az ember jövőjét illetően. Egy nem-idealista keresztény cinikus keresztény. Valószínűleg a képlet fordítva is igaz: minden idealistában ott rejtőzik egy cinikus ember.

Legyen hát, elfogadom ha idealista vagyok. De engedjétek meg, hogy én magam fogalmazzam meg, hogy ez mit jelent rám nézve.

Szerintem az az idealizmus, ami élet-szükséglet, olyan idealizmus, ami a jelen valósága és a remélt valóság közötti szakadék áthidalására tesz kísérletet.

Komolyan veszi mind a jelen valóságát, mind a jövő reménységét: mindkettőt valóságnak fogadja el, de ezt a kettőt nem választja el egymástól, hanem összeköti. A jövő reménysége, vagy a reménységbe ágyazott jövő valóságának megfelelően törekszik a jelen valóságának az alakítására.

Szóval ha egyszer egy kiábrándult cinikus idealista leszek, emlékezzetek rá, hogy én szóltam. :)