“Igen, kétségtelenül tetű vagyok - folytatta, és kaján örömmel ragadta meg az ötletet, vájkált benne, játszott, elmulatott vele - már csak azért is, mert most erről okoskodom, hogy tetű vagyok, másodszor azért, mert egy álló hónapja zaklatom a jóságos Gondviselést, tanúnak hívom, és bizonygatom neki, hogy nem a hús gyarló örömeiért teszem, amit teszek, hanem nagy és szép cél érdekében... haha! Harmadszor pedig azért, mert a végrehajtásban a lehető legnagyobb igazságosságra törekedtem, latolgattam, számolgattam: kiszemeltem az összes tetvek közül a leghaszontalanabbat, hogy majd, miután megöltem, éppen csak annyit vegyek el tőle, amennyi első lépésemhez szükséges, se többet, se kevesebbet (úgyhogy a többi talán csakugyan a kolostornak jutott volna a jámbor végrendelkezés értelmében)... és végképp tetű vagyok azért, mert... - folytatta fogát csikorgatva - mert én magam talán még komiszabb és utálatosabb vagyok a megölt tetűnél, és megéreztem, hogy ezt fogom magamról mondani azután, hogy az öregasszonyt megöltem! Hát van ehhez fogható köpedelem a világon?”
Fjodor M. Dosztojevszkij, Bűn és bűnhődés
Az ember hajlamos úgy gondolni az erkölcstelenségre, mint ami tudatos. Aki erkölcstelen, az tudatosan erkölcstelen: szándékosan teszi azt, ami erkölcstelen. Szándékosan rossz. Az igazság azonban az, hogy ez többet mond a saját ítéletünkről, mint a másik önértelmezéséről, aki szerintünk erkölcstelen. Ami a szememben erkölcstelenség a saját erkölcsi megítélésem szerint, az a másik szemében erkölcsösség, mert az ő erkölcsi ítélete más. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen egy erkölcsi minimum, amit a társadalomban érvényesítenünk kellene. Van: ilyen erkölcsi minimum az, hogy ne tedd azt másokkal, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek. Vagy ugyanez pozitív megfogalmazásban: tedd azt másokkal, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek. Ez egy alapvető erkölcsi elv, és azért esik meg a szívünk a szenvedőkön, és azért háborodunk fel az igazságtalanságon, mert úgy érezzük, mindenkit megillet az a méltányosság, amit magunknak kívánunk. Amikor nem ennek az elvnek megfelelően hozunk etikai döntéseket, akkor nem az történik, hogy nem ez az elv jelent számunkra viszonyítási pontot, hanem az, hogy megindokoljuk magunk számára, hogy miért függesztjük fel ezt az elvet. Például minden esetben elítéljük a gyilkosságot, viszont háborús időben megengedett ölni. Vannak persze, pacifisták, akik szerint soha nem megengedett az ölés, de most maradjunk az elvnél. A háborús helyzet kivételes helyzet, ezért elfogadható, hogy ölünk. Rendszerint ettől függetlenül mégis elítéljük a háborút is, mert a háború erkölcsileg nem igazolható, de ha elkerülhetetlenné lett, akkor a rendkívüli helyzetnek megfelelően kell etikai döntéseket hozni. A háború alkalmával történő ölés egy ilyen rendkívüli helyzetben hozott etikai döntés. A rendkívüli helyzet nem normalitás, így magát a háborút mégis elítéljük etikailag. Nincsen etikailag igazolható háború, kivéve az önvédelmet.
A kivételeket a társadalom határozza meg. Abban az esetben, ha a társadalom ellenére egy személy hoz kivételes etikai döntéseket, akkor születik meg a totalitárius rendszer. Sőt ennél még tovább is léphetünk, mert ha a 20. századi totalitárius rendszereket megnézzük, azt látjuk, hogy pusztán a lokális társadalmi felhatalmazás nem azonos az etikus cselekvéssel. A zsidók kiirtása, a németek kitelepítése, az etnikai tisztogatások, a milliós számban megtörtént politikai gyilkosságok nem igazolhatók erkölcsileg még akkor sem, ha a lokális többség szerint ez egy “háborús etika” szerint etikus. Egyetlen nép sem szeretné, hogy azt kövessék el ellene, amit ő mások ellen elkövetett.
Dosztojevszkij Raszkolnyikovja gyönyörűen jeleníti meg előttünk az erkölcstelenség és a hamis etikai döntés lélektanát. Raszkolnyikov etikai indokkal gyilkolja meg az uzsorás asszonyt. Előbb a nép ellenségének definiálja, aki “egy tetű”, mert mások szegénységéből él. Így aztán már joggal tekinthet rá úgy, mint gonosz, erkölcstelen emberre, aki nem érdemel etikus bánásmódot. Ez már egy kivételes helyzet. A második indok, hogy Raszkolnyikov ezzel a “kis bűn” elkövetésével valami nagyszerű és etikus (hősies!) tettet szeretne végrehajtani. Elvenni a “gazdagtól” és odaadni a “szegénynek”. Mennyire más volt Jézus etikai gondolkodásmódja. Zákeus a hatására önként osztotta szét vagyonát a szegények között, és mindenkinek, akitől elvett, a többszörösét adta vissza. Önként. Tettem oka nem a kapzsiság, nem az irigység, nem az erkölcsi felsőbbrendűség, hanem az igazságosság! Mert az igazságtalan, hogy valakinek akinek van, és valakinek nincsen. Igazságtalan, hogy ez az öregasszony mások szegénységéből gazdagodik meg. Raszkornyikov a gyilkosságot, amit elkövet, igazságtételként értelmezi. Így válik egy objektíve erkölcstelen cselekedet szubjektíve erkölcsössé.
Ami igazán problematikussá teszi Raszkolnyikov logikáját, az az előfeltételezés, hogy ő fölötte áll erkölcsileg az asszonynak, akit meg akar ölni, és az a küldetése, hogy elvegye innen, és odaadja annak, aki szerinte rászoruló. Miért gondolja Raszkolnyikov, hogy erkölcsileg a társadalom fölött áll? Ez nem más, mint Isten szerepébe történő belépés. Isteni igazságszolgáltatás. De az ember nem isten, ezért a legszörnyűbb bűnöket akkor követi el, amikor istennek képzeli magát.
Ki dönti el, hogy mi az igazságos?
