“Olyanná szerettünk volna lenni, mint az Isten. Mi azonban lázadó vágyunkkal mintegy leváltunk, lemozdultunk önmagunkról, hűtlenné váltunk önmagunk lényegéhez. Istenné nem lehettünk, de önmagunkat is odahagytuk. Azóta az ember elvesztette ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten közelségét.”
Pilinszky János, Bűnbeesésünk (Jegyzet a Genezishez IV.), Új ember 1966. február 20.
Soha nem gondoltam még így a Ádám és Éva bűnére. Mindig csak az egyik oldalát láttam ennek a történetnek: hogy olyanok akartak lenni, mint Isten. Valamilyenné válni, de itt Pilinszky egy másik szemszögből közelíti meg a kérdést. Az ember nem csak válni szeretett volna valamivé, hanem volt is valamilyen. Hogy nem is az a kérdés ebben az összefüggésben, hogy milyen volt, hanem pusztán annak a ténye, hogy ennek az ősbűnnek az alapmozzanata a valamivé válás vágya, és az ember önmaga valami-voltának az elutasítása. Magyarán az ember nem akart az lenni, ami: ember. Az ember a bűnesetben önmagát veszítette el.
Most, hogy a látóterembe került ez az interpretáció, egyre több helyen fedezem fel a bűnnek ezt a mintázatát. Az ember és Isten viszonylatában ugyanaz történt, ami abban a házasságban, ahol a nő olyan szeretne lenni, mint a férfi, és a férfi olyan, mint a nő. És így veszíti el a nő és a férfi is önmagával való azonosságát és a másik közelségét is. Ha ez a bűn egyik alapmintázata, akkor ez azt jelenti, hogy a gond nem az, hogy a férfi és a nő mások, hanem az, hogy a férfi olyan akar lenni, mint a nő, a nő pedig olyan, mint a férfi.
De próbáljuk máshogyan végiggondolni. A szomszéd kertje mindig zöldebb is erről szól. Csak egy lépést mindeddig kifelejtettem a megértésből: hogy a szomszéd kertjének a megkívánása már következmény, annak a következménye, hogy a saját kertem nem megfelelő. Az ember mások életére vágyik.
Valamifajta evolúciós szemlélet ez. Persze, persze, jó embernek is lenni, de ha lehetnék Isten is? Mindig légy önmagad, kivéve, ha lehetsz Isten is, mert akkor legyél Isten… Ha lehetnél valami jobb vagy több, akkor miért ne. Rendben, de mi is vagyok én. Erre a kérdésre úgy nem lehet választ adni, hogy másokra függesztett tekintettel csak azt tudom felsorolni, hogy mi minden nem vagyok. Nem vagyok olyan, mint Isten. Nem vagyok jó és rossz tudója. Az irigység is innen ered. Amikor irigylem mások házát, kocsiját, családját, feleségét, férjét, pénzét, elért sikereit, a megbecsültségét, az elismertségét, akkor soha nem gondolok bele, hogy nem kaphatom meg a másik életét. Mert amit irigylek az egy rész az egészből: a rész is a másik egészéhez tartozik. Nem lehet az ember olyan, mint Isten. De még olyan sem lehet, mint a másik. Mert ha hasonlítok is, nem vagyok ugyanaz. Az embernek csak egy esélye van: hogy önmagára találjon.
Ha az ember megszűnt önmagával azonosnak lenni, akkor ez azt jelenti, hogy elvesztette a viszonyítási pontot. Ez a viszonyítási pont az, amit Emmanuel Levinas, a 20. század egyik legmeghatározóbb teológus-filozófusa a MÁSIKnak nevez. Ez a kifejezés a pszichológiában is használatos: a szignifikáns másik. A jelentékeny, jelentős, meghatározó; jelzésértékű másik. A pszichológia a párkapcsolatok területén használja ezt a kifejezést. De ez nem probléma, mert a Biblia nagyon gyakran használja az ember és az Isten kapcsolatára a házasság metaforáját. A szignifikáns másik viszonylatában válik az ember önmagává. Én nem vagyok ő, de akkor ki vagyok én? Ez egy másik válasz: nem azt mondom, én is ő akarok lenni, hanem azt, hogy én tudni akarom, én ki vagyok. Az, hogy kicsoda az ember, a szignifikáns másik összefüggésében tudható meg. Nem hiszek az egy-személyes önismeretben. Az ember a másik viszonylatában valami. Önmaga viszonylatában egy hiányos énképet alakíthat ki magáról. Szeresd felebarátodat és Szeresd az Urat. Mindkettő a másikhoz fűződő viszonyban értelmezhető.
Ha megfordítjuk Pilinszky következtetését, akkor rájövünk, hogy ahhoz, hogy megtaláljuk saját elvesztett azonosságunkat, vissza kell találnunk Isten közelségébe. De Isten közel jött. Emberré lett. Ennél nem jöhetett volna közelebb. Ami az ember számára kivitelezhetetlen, az az Istennek lehetséges: az ember nem lehetett Istenné, így elveszítette önmaga azonosságát is. Az Isten emberré lett, hogy az ember megtalálja önmagát azáltal, hogy azonosul az emberré lett Istennel. Így talál haza.
