“– Hogyan lehet az – csodálkoztam –, hogy atyámnak most sikerült megfejtenie a könyvtár titkát, hogy kívülről vizsgálta meg, nem pedig akkor, amikor benne volt?
– Ugyanúgy, ahogyan Isten ismeri a világot, mert azt ő a teremtés előtt mintegy kívülről gondolta ki, mi meg épp azért nem ismerjük a szabályát, mert benne élünk, s már készen találtuk.
– Tehát a dolgokat úgy lehet megismerni, ha kívülről vizsgáljuk őket?
– Igen, a mesterséges dolgokat, újragondolva, miként járt el egy-egy tárgy megalkotója. A természet dolgaira ez már nem áll, mert azok nem a mi gondolkodásunk művei.
– A könyvtárhoz azonban ennyi is elég, ugye?
– Igen – mondta Vilmos. – De csak a könyvtárhoz.” Umberto Eco, A Rózsa neve
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Vilmos és Adso a regényben járnak a könyvtárban, hogy rájöjjenek arra, hogyan épül fel. Csak éjszaka mehetnek be, mert a tilos bemenni a könyvtárba. A könyvtárban vaksötét van, de arra rádöbbennek, hogy a könyvtár egy labirintus. Arra is rájönnek, hogy a belső elrendezése a világ elrendezése szerint épül fel. Minden szerző műve ott található, ahol az adott szerző született. Ez viszont kevés ahhoz, hogy elkészítsék a könyvtár alaprajzát, és megértsék belső elrendezését. Fontos azonban az információ, hogy járnak belül is. Ez az első dolog, amit érdemes végiggondolnunk.
Ahhoz, hogy megértsem, hogy a dolgokat nem lehet belülről megérteni, belül kell lennem. Míg nem voltam belül, két hibát is elkövethetek: vagy azt gondolom, hogy már mindent tudok a könyvtárról (tévesen, hiszen ez puszta feltételezés), vagy azt képzelem, hogy ha bejuthatnék, mindent tudhatnék a dolgokról. Mindkettő tévedés, és a megfelelő megtapasztalások hiányáról árulkodik. Ahhoz, hogy megértsem, hogy csak feltételezéseim vannak a könyvtárról, be kell jutnom a könyvtárba, belül kell lennem. Ahhoz, hogy megértsem, hogy a belül-lét nem segít engem a megértésben, mert a könyvtárban vaksötét van és egy bonyolult labirintus, szintén belül kell lennem a könyvtáron. A kérdések, amelyeket most feszegetünk, a filozófiában a megismerés kérdése köré rendeződnek. Hogyan ismerhetek meg valamit? Ha belül vagyok, akkor biztosan ismerem azt, amiben vagyok? Ha kívül vagyok, az objektivitásom biztos ismerettel ruház fel? A regénybeli szerzetes rádöbbent bennünket, hogy mindkét szituációt ismernünk kell. Kívül vagyok → belül vagyok → újra kívül vagyok. A belül-létet követő újbóli kívül-lét már összehasonlíthatatlanul más, mint az első kívül-lét. Az újbóli kívül-létben már birtokában vagyok annak a felismerésnek, hogy nem ismerhető meg pusztán kívülről, vagy pusztán belülről a könyvtár.
Ez a folyamat nagyon sok üzenettel bír a vallásos hit megértésére nézve is. Kívül vagyok → belül vagyok → újra kívül vagyok. Paul Ricoeur első és második naivitásról beszél. Ez azt jelenti hogy a megismerés folyamatát ki lehet egészíteni még egy fázissal, az újra belül-léttel. Látszólag ugyanazok a fázisok, a dolog és a személy sem változik, de a személy dologhoz fűződő viszonya igen. Én változom miközben végigjárom a megismerésnek ezt az útját. Már egészen másként vagyok kívül vagy belül másodszor, mint először. Az előzmények megváltoztatták a dolgokhoz fűződő viszonyomat. Azt hiszem, ez a folyamat a megismerés előre haladtával folyamatosan ismétlődik. Így lehetséges, hogy van sokadik naivitás is. Saját megismerésem által elfogadott igazságaim újbóli megkérdőjelezése által jutok előrébb a megismerésben.
A felvetett gondolat egy másik aspektusa is izgalmas. Ha a könyvtár analógiaként szolgál ahhoz, hogy hogyan ismerünk meg valamit, és megismerésünk tárgyát egy épülethez hasonlítjuk, rádöbbenhetünk, hogy amit megismerni igyekszünk, rendelkezik egy saját jelentéssel. Hogy a dolgoknak van tőlünk függetlenül létező jelentése. Paul de Man Esztétikai ideológia című nagy-hatású kötetében azt állítja, hogy egy szöveg értelmezésében nem játszik (nem játszhat!) szerepet a szerző személyisége és szándékai, ugyanis a szöveg értelme (és jelentése) az értelmező személyiségétől függ, ezért egy szövegnek nem lehet általánosan elfogadott jelentéstartalma. Ez a szemléletmód az életünk minden területére beszüremkedett. Nem a dolgok tőlünk független jelentését keressük, hanem azt, hogy számunkra mit jelent. “Nekem mit üzent” - és abszolút relevanciával ruházzuk fel személyes értelmezésünket, mintha bizony nem lett volna a szerzőnek személye, szándékai és saját története, amiből következtetéseket vonhatunk le arra nézve, hogy amit megérteni igyekszünk, mit is üzen önmagában. A dolgoknak saját üzenetük van, amelyet ha megértünk, számunkra is üzenetként szolgál. Nem releváns, hogy személyesen nekem mit üzen, ha az nem az önmagában vett üzenete a megismerni próbált dolognak. Így van ez a szöveggel, a hittel, az emberrel és a világgal is. A dolgoknak önmagában vett értelműk van, amelynek a megértése és megismerése által megérthetjük saját hozzá fűződő viszonyunkat is.
Ennél jóval egyszerűbb, ha az épület analógiájánál maradunk. Az épület az, ami. Attól függetlenül, hogy szerintem milyen az épület, az épület mindenki számára ugyanaz lehet csak. Személyes érzékelésem (“Nekem ezt üzeni”, “számomra ezt jelenti”) nem változtat az épület önmagában meglévő struktúráján. Szubjektív értelmezésem nem az épületről szól, hanem az épületről bennem kialakult képről. Nem ilyen önkényes megismerési módszereket használunk gyakran Isten megismerésére is? Amikor azonosítjuk személyes érzékeléseinket és Istenről alkotott képünket Istennel, aki “egészen más”?
Utolsóként még egy fontos szempont a megértési folyamathoz. A könyvtár kívülről történő megértése arra utal, hogy hiába feltételezzük, hogy ha egyszer bent vagyunk, az mindent megoldana. Pusztán a belülre kerülés nem segít a rejtély megoldásában. Ha a belül-lét által nem értem a dolgokat, akkor nem arra kell törekednem, hogy még beljebb kerüljek, vagy még több időt töltsek belül, hanem arra, hogy megpróbáljam ugyanazt a dolgot újra kívülről látni. Már kétszer hallottam egy hasonlatot, ami nagyon ide kívánkozik. Egy úton haladó emberről szól, akinek mindig útjába kerül egy gödör. Először beleesik és sajnálja magát, hogy beleesett. Majd újra arra megy, ismét beleesik, dühös lesz, hogy beleesett. Ismét arra megy, látja a gödröt de újra beleesik. Magát okolja miatta. Ismét ugyanazon az utcán halad, látja a gödröt és kikerüli. Végül egy másik utcát választ. Azt hiszem, ez a kis történet erről szól: hogyan jutok el a megismerés csődjétől egy másfajta megismerésig. Amikor egy másik úton indulok el.
