“Átkozz el minden határt, nyilváníts minden sajátos azonosságot elnyomásnak, bélyegezz kirekesztésnek minden szilárd különbséget - és tisztán látó cselekvés helyett céltalan sodródást, erkölcsi kötelességvállalás és számonkérhetőség helyett, kapkodó tüsténkedést és végül, hosszú távon a szabadság tánca helyett a halál bénultságát kapod. Ezt igyekeztem megvilágítani az előbbiekben. Arról azonban nem szóltam, hogy miként kellene a kirekesztés elleni küzdelmet vállalnunk úgy, hogy ne adjuk el lelkünket a káosz ördögének. Ezt a kérdést most úgy kívánom taglalni, hogy megkülönböztetem a különbségtevést és az kirekesztést, ami azután a kirekesztés és az ítélet distinkciójához vezet, majd pedig körvonalazom a nemkirekesztésre képes én arcélét. Ilyen nemkirekesztő ítéletek, amelyeket a másokat átölelni akaró személyek hoznak, kellenek ahhoz, hogy sikeresen vegyük fel a harcot a kirekesztéssel szemben.”

Miroslav Volf, Ölelés és kirekesztés, Teológiai vizsgálódások az azonosság, a másság és a kiengesztelődés tárgykörében

Amikor az etikára terelődik a szó - legyen az teológiai etika, társadalometika, vagy filozófiai etika - gyakran két ellentábor körvonalazódik. Annak megfelelően, hogy hogyan tekintesz az erkölcsi rossz fogalmára, hogyan határozod azt meg a magad számára, szembe kerülsz azokkal, akik másként határoznak az ügyben. Így lesz az állásfoglalásom kirekesztő és ítélkező. A kirekesztés az, amikor azt állítja egy csoport, hogy az egyetlen igazság, az egyetlen értelmezés, ami helyes, az az, amit ő képvisel. Ez pedig azt jelenti, hogy azok, akik nincsenek egy állásponton velük, a rossz oldalon állnak. A világban lévő rossz forrása a többiek. Ezzel együtt a világban lévő jó forrása pedig a mi. Akkor ezt még egyszer, mert nagyon fontos: a rossz a többiek, a jó pedig a mi. Ez a kirekesztés bölcsője. Az ítélkezés ebből a bölcsőből növekszik fel, és arra irányul, hogy a másik rosszaságát, és a saját jóságunk tényét bebizonyítsuk. Az erkölcsi ítélettétel a másikra vonatkozik, hiszen a mi áll a másikkal szemben, ami ebben az esetben értelmezésünk szerint a jó és a rossz harca.

Tehát a jó mi vagyunk, a rossz a másik. Amennyire megértettem, ez az ember erkölcsi ítéletalkotásának egy alapvető tulajdonsága: az ember alapvetően hajlamos a kirekesztésre és az ítélkezésre. De fordítsuk meg a dolgot és próbáljuk belehelyezni magunkat a másik helyzetébe. Amikor belehelyezkedünk a másik helyzetébe, akkor rájövünk, hogy semmi sem változik. Mert a jó és rossz harca itt is az alapbeállás, csupán azzal a különbséggel, hogy itt a jó a “másik” és a rossz pedig “mi” vagyunk, mi, akik belehelyezkedtünk a másik helyzetébe, hogy megértsük a szempontjait. Mindkét fél azt gondolja, hogy ő a jó és a másik a rossz. Kölcsönösen kirekesztik egymást a felek. Kérlek, próbáld ezt közösségileg, társadalmilag végiggondolni. Próbálj meg kilépni az individualista szemléletmódból. A társadalom megosztottságának én magam is része vagyok, mert a társadalmat olyan emberek alkotják, mint amilyen én vagyok. Ha számomra a jó az, amit én jónak gondolok, és a rossz az, ami nem azonos azzal, amit én jónak gondolok, akkor én ugyanúgy része vagyok a társadalomban található konfliktusoknak, mint bárki más. Nem önhittség azt feltételeznünk, hogy vannak problémák a társadalomban, de annak mi nem vagyunk a részei?

Miroslav Volf a dél-szláv konfliktus kapcsán beszél a kirekesztés és a megbékélés, azonosság és a másság, mi és a másik fogalmairól, és meglátásai olyannyira narratíva-rombolóak, hogy amikor először olvastam a könyvét, lelkiismeret-furdalásom volt, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy magamévá teszem az álláspontját. Ebből az élményemből kiindulva jöttem rá arra, hogy az én társadalomról, egyházról és közösségről alkotott fogalmaim kirekesztőek. Volf a tékozló fiú történetét használja analógiaként a szerbek és a horvátok közötti konfliktus megértéséhez. Ha kicsit jobban végiggondoljuk Jézus példázatait és az evangéliumokban megtalálható szituációkat, akkor mi is felfedezhetjük, hogy a tékozló fiú történetében leírt helyzet állandóan ismétlődik. Újra és újra azt látjuk, hogy van két tábor, akik kölcsönösen kirekesztők egymással, és a két tábor között ott van Jézus, aki nem áll be egyik táborba sem. Nem ítélkezik, de nem is menti fel egyik tábort sem a bűnei alól. Személyes történetünk meghatározza azt, hogy alapvetően melyik szereplővel azonosítjuk magunkat és kivel vagyunk lojálisak, kivel vállalunk szolidaritást.

Volf ugyan nem említi, de a tékozló fiú példázatában felvetett helyzet megértéséhez számomra nagyon jó szempontokat ad a házasságtörő nő története János evangéliumából. A farizeusok és az írástudók Jézus elé hoznak egy asszonyt, akit házasságtörés közben tetten értek. Szemtanúk vannak, akik bizonyíthatják, hogy ez a nő házasságot tört. Mózes törvénye (az erkölcs) azt írja elő, hogy ebben az esetben meg kell kövezni azt, aki elkövette a házasságtörést. Mindjárt itt meg is állhatunk egy pillanatra, mert ha valakit házasságtörés közben tetten érnek, akkor ott kell lennie a másik félnek is, és Mózes törvénye is azt írja elő, hogy a férfit és a nőt is meg kell kövezni. Mert a házasságtörés nem lehet egy-személyes vétek. Jogosnak érzem ebben az esetben Nietzsche kritikáját, amit A hatalom akarása című könyvében ír:

“Valójában a bírák önzése interpretálja a cselekedetet, illetve ennek megfelelőn végrehajtóját, annak alapján, hogy nekik hasznos-e vagy káros (vagy aszerint, hogy az illető hasonlít-e rájuk, vagy sem.)”

Nietzsche, A hatalom akarása, Cartaphilus, 16.o

A helyzet Jézust választás elé állítja: vagy felmenti az asszonyt (és ezzel azt mondja, amit Nietzsche az idézett rész előtti mondatban: “önmagában egy cselekedetnek nincsen semmiféle értéke: minden attól függ, ki cselekszi. Ugyanaz a cselekedet lehet az egyik esetben a legfőbb előjog, a másikban botrány)"; vagy az írástudókkal egyetértve hozzájárul az ítélethez és az asszony halálához. Jézus azonban nem áll be egyik táborba sem. Ebben a részben az etika számára elhangzik egy nagyon fontos mondat: az vessen rá először követ, aki közületek bűntelen. Akik odarángatták az asszonyt, lassan továbbállnak, miközben Jézus lehajolva a föld porába ír valamit.

Ott marad az asszony és Jézus. A gyengékkel szemben lojalitást érzők - mint amilyen én is vagyok természetemnél fogva - arra számítanának, hogy Jézus megvigasztalja az asszonyt, és felmenti a bűnössége alól. Hogy azt mondja neki, hogy ezek az írástudók ítélkezők és rosszindulatúak, nem is szükséges rájuk hallgatnunk. Nem vagy bűnös, csak a körülmények áldozata. Ehelyett azt mondja, én sem ítéllek el: menj el, és többé ne vétkezz. Ezzel azt is mondta, hogy vétkeztél, ezt én is tudom, és te is. Te sem vagy bűntelen, mint ahogyan farizeusok és az írástudók sem. De nem ítéllek el titeket. Menjetek el, és többé ne vétkezzetek. Ez az az ítélet, amit Volf nemkirekesztő ítéletnek nevez. Úgy képviselni egy álláspontot az etika területén, hogy közben nem rekesztem ki a másikat. Közben nem azonosítom magamat a jósággal és nem azonosítom a másikat a rosszal. Annak a tudatában erkölcsi véleményt alkotni és képviselni azt, hogy közülünk sem bűntelen senki. Hogy miben áll a mi bűnösségünk, az további gondolkodást és írást követel tőlünk, de kétségtelen, hogy a lövészárkok betemetése azzal kezdődik, hogy egy valamiben biztosan közösségben vagyunk: hogy nem vagyunk bűntelenek. Jó és rossz - ez mind bennünk van és rajtunk keresztül valósul meg a világban. Ahogyan Volf írja erről: az áldozatból lesz a legkegyetlenebb elkövető. Mert az áldozat bűntelennek gondolja magát, és ezért nincs tudatában annak, hogy amit tesz, vétek a másik ellen.

A nemkirekesztő ítélet az, amikor úgy képviseljük a jót, hogy közben nem azonosítjuk magunkat vele, és a célunk az a jó képviseletével, hogy átölelhessük a másikat, nem pedig az, hogy legyőzhessük.