“Az ember azért lesz neurotikus, mert nem képes elviselni a csalódások tömegét, amelyet a közösség kulturális ideáljai rá ró… visszatérést jelentene a boldogság lehetőségéhez, ha ezeket a követelményeket eltörölnék, vagy csökkentenék.” Sigmund Freud, Rossz közérzet a kultúrában

 

Mi a baj az emberrel - teszi fel a kérdést egy újságíró több ismert gondolkodónak, így köztük Gilbert Keith Chestertonnak is, aki a következőket válaszolta állítólag: én vagyok a baj. A nyugati gondolkodás történetét sokféle módon lehet leírni, és ezek közül az egyik lehetne az ember és a világban tapasztalt rossz egymáshoz való viszonyának a kérdése. Teológusok és filozófusok egyaránt két markánsan elkülönülő álláspontra helyezkedtek, amelyek aztán még további árnyalatokat hordoznak magukban, de az alap-elkülönülés nagyon jól körbehatárolható.

Az egyik oldalon állnak azok, akik Chestretonnal együtt abban látják a világban tapasztalható rossz okát, hogy valami baj van az emberrel. A keresztény teológusok ezt a bűnösség fogalmával magyarázzák, konkrétan az eredendő bűn fogalmával, ami azt jelenti, hogy az ember eredendően hajlamos mindenféle rossz elkövetésére. Ez a tábor tehát azt mondja, hogy az ember problémája az emberben magában keresendő. A másik, az előbbitől nagyon markánsan elkülönülő tábor a világban tapasztalható rossz problémáját nem az emberben keresi, hanem az embert körülvevő világban. Abban nagy mértékben eltérnek a vélemények, hogy tulajdonképpen miben is van a rossz eredete, vagy forrása, de abban egyetértés van, hogy a rossz forrása nem az ember, hanem az embert körülvevő világ. Például a nevelés, a társadalmi normák vagy egyenesen a vallás, ami ebben az esetben az előző kettővel erősen összefügg. Sigmund Freud vonalán haladva a modern humanizmus (ahogyan elődei is) a problémát nem az emberben keresi, hanem azokban a hatásokban, amelyek az embert a világban érik. Így olyan magyarázó elvek kerülnek az előtérbe, hogy az ember problémájának a forrása az intoleráns erkölcsösség, az erős társadalmi és vallási konvenciók, a szexuális neveltetés, a családi minták, és még sorolhatnánk a végtelenségig, a lényeg azonban ugyanaz: a probléma nem az emberben van. Nem én vagyok a probléma.

A keresztény teológiában is már nagyon korán megjelent ez a két irányzat, ahol az egyik oldalon Augusztinusz állt, aki az eredendő bűn és az eleve elrendelés tanát képviselte, aminek a lényege, hogy az ember eredendően bűnös, képtelen a jónak a cselekvésére, és a tettei nem játszanak szerepet üdvössége elnyerésében, mert Isten a világ kezdete előtt kiválasztotta azokat,akiket üdvözít. Augusztinusz tanításai máig ható vitákat váltottak ki a keresztény teológia történetében a kegyelmi kiválasztás és a megváltás kérdésében. Augusztinusszal szemben Arius a szabad akarat tanítása mellett érvelt. Azt állította, hogy minden ember bűntelenül születik, és helytelen tettei által válik bűnössé, ezzel együtt azt is tanította, hogy az ember döntései következtében képes egy olyan életet élni, amiben nem cselekszi a rosszat. A felvilágosodás korában ez a vita újra előtérbe kerül majd, azonban míg az ókorban Augusztinusz álláspontja vált hivatalosan elfogadottá, a felvilágosodásban azok a teológusok, akik a bűnt az ember eredendő részének tekintették, alul maradtak. Így az az álláspont vált elterjedté és elfogadottá, hogy az ember születésekor tiszta lap (tabula rasa). Ahogyan azonban ez általában lenni szokott, ezt sem John Locke találta ki, hanem már Arisztotelész De anima című könyvében megfogalmazást nyer ez az álláspont, ahol Arisztotelész arról beszél, hogy az ember tiszta lappal születik,nincsen az elméjében semmilyen vele-született idea, minden a neveltetés, modern szóval a szocializáció eredménye. Ez Platónnal szemben megfogalmazott vélemény, aki azt állította, hogy az ideák (a dolgok ősképe) az emberrel vele születnek, mert a lélek “emlékezik” az ideák világára. Ez igen izgalmas téma, de nagyon messzire vezetne, maradjunk az alap-felvetésnél.

Freud álláspontja, amiben amellett érvel, hogy az ember problémái a neveltetés, a társadalmi erkölcs vagy a vallás által jönnek létre, nem újkeletű. A nyugati gondolkodásnak egy markáns ám, de csupán az egyik álláspontja. És legalább annyi további problémát vet fel, mint amennyit megold. Kérdés például, hogy mi a társadalom? A társadalom nem egyének összessége? És ha a társadalom egyének összessége, akkor tulajdonképpen nem az emberek gondolatainak és elképzeléseinek összessége a társadalmi konvenció? A társadalmi közmegegyezések az embertől idegenek? Freud egy feltételezéssel érvel a felvetett kérdésekkel szemben. A Totem és tabu című könyvecskéjében, ahol a vallás, a bűn és a bűntudat eredetére keresi a választ, arról ír, hogy az istenfogalmat az emberek alkották meg. A történelem előtti időkben a fiak fellázadtak az apjuk ellen és megölték őt. Az apa halálát követően véres háború vette kezdetét, amelyet a fiak a hatalomért folytattak egymással. Egyik sem tudta legyőzni a másikat, ezért hogy véget érjen a háború, úgy döntöttek, hogy megalkotnak egy óriási “apát”, Istent, aki igazságot tesz a háborúzó fiak között. Ezeket az elképzeléseket találhatjuk meg Hegelnél vagy Feuerbachnál is, akik a társadalmi normákat, vagy akár a vallást is az emberek által az istenbe/istenségbe kivetített elképzelések összességének látták. Így szolgálja az ember Feuerbach szerint az emberiséget azzal, ha “istent” szolgálja. A kérdés viszont megválaszolatlan marad: honnan van az emberben vágy vagy igény, vagy elképzelés a jó és a rossz fogalmára? Miért van erkölcsi érzék? Mi az erkölcs kezdete?

Hadd zárjam Freuddal szemben egy másik idézettel, amely Kálvin Jánostól származik, aki az augusztinuszi hagyomány vonalán haladva a következőt írja:

Bár e földi vándorlás alatt a törvénynek soha eleget nem teszünk, ezért mégsem fogjuk azt feleslegesnek ítélni… mert azt a célpontot ítéli meg, amely felé egyenesen kell haladnunk, és azt a célt, ahová törekedni illik.” Kálvin János, A genfi egyház kátéja