“Nem túlságosan hiszek a reneszánszban, úgy, ahogyan a történészek általában leírják. Minél inkább keresem a bizonyítékokat, annál kevesebb nyomát találom annak a tavaszi elragadtatásnak, amely állítólag végigsöpört Európán a tizenötödik században. Félig-meddig az gyanítom, hogy a történészek irományainak csillogása máshonnan ered: mindegyikük a saját személyes reneszánszát idézi föl és azt vetíti vissza a történelembe. Azt a csodálatos újjáéledést, amely legtöbbünk életében bekövetkezik a kamaszkor elmúltával. Helyesen nevezzük újjászületésnek, nem pedig születésnek; újraébredésnek, nem pedig fölébredésnek, mert legtöbbünkben nem csak valami új jön létre, hanem rá is találunk mindarra, ami gyermek fejjel bennünk élt, de a kamaszkorunkban elveszett. A gyerek és a fiatalember álmaiban sok közös elemet találhatunk; a kettő között a kamaszkor gyakran úgy terül el, mint valami idegen földrész, ahol minden (magunkat is beleértve) mohó, kegyetlen, lármás és sivár, ahol a képzelet kialudt, viszont a legközönségesebb érzelmek és törekvések keltek éltre, nyughatatlanul, sőt mániákusan.” C. S. Lewis, Az öröm vonzásában

Nyugtalanul, sőt, már-már mániákusan keresem azt az új irányvonalat, amely mederbe tereli a gondolataimat. Ezért sok mindent olvasok. Sokféle könyvet. Kicsit kapkodva is. Hangulatoktól vezérelten. Camus közönyét; Hartmann etikáját, Tillich létbátorságát, Pilinszky publicisztikáit, és egy ideje Lewis önéletrajzi művét, Az öröm vonzásában című kötetét. Próbálok valami új megközelítést találni. Valamit, ami távolságtartóbb, mint amit eddig használtam.

Csalódtam a sokáig oly nagyra becsült megközelítésekben. Hasznosak, de önmagunkban sánták. Önmagukban többet ártanak mint használnak. Bár dől ki a könyvesboltok polca az önismereti könyvektől, nem ismerjük jobban magunkat, sőt. Olykor úgy érzem, minél többet tudunk az önismeretről, annál jobban elveszünk az információk tengerében, és az önismeretről birtokunkban lévő tudás válik akadállyá önmagunk megismerésében. Ahogyan régi szerzők már rég rádöbbentek, úgy nekem is be kellett látnom, hogy az önismeret önmaga összefüggésében egy sehová sem vezető folyamat, amiben még jobban belegabalyodunk a magunkról való gondolkodás szövevényes hálójába.

Augusztinusz, Kempis Tamás és Kálvin rájöttek valamire, ami a helyes önismerethez elengedhetetlen. Ez a nagy felismerés az, hogy az önismeret Isten megismerésével kezdődik. Hadd legyek ennél konkrétabb:

olyan önismeretről van szó, ami nem önmagunk megismeréséből indul ki és jut el Istenhez, hanem Isten megismerése által fedezem fel, hogy ki vagyok és milyen vagyok én.

Minél többet megtudok Istenről és az általa alkotott világról, amiben benne élek, annál több mindent megtudok magamról. Az összefüggés nélküli önismeret börtönbe zár. Olyan, mint egy idézet, aminek nem ismerjük a kontextusát. Mivel nem ismerjük a kontextusát, úgy értelmezzük, ahogyan akarjuk. A kontextus ismerete nélkül egy centivel sem jutunk közelebb az idézet megértéséhez.

Az ember szerintem egy idézet Isten a teremtett világról szóló könyvében.

Az idézet csak szövegösszefüggésben érthető meg. Az sem egyszerű feladat, de nem reménytelen.

Önmagam kontextus nélküli megismerése viszont kudarcra ítélt vállalkozás, mert egy szövegkörnyezet nélküli idézetet úgy magyarázok, ahogyan akarok. Azt mondom el, amit számomra jelent, és nem azt, amit eredetileg jelent.

Amikor önmagunk megismerését Isten megismerésével kezdjük, akkor megpróbáljuk megismerni és megérteni a szerzőt. A szerző messzemenőkig meghatározza egy mondat jelentését. Egy mondat a szabadságról nem ugyanazt jelenti Nietzsche-nél, Marx-nál vagy Kant-nál. A szó ugyanaz és ez félrevezető, mert a jelentése nem ugyanaz. Az ember is mást jelent ennél a három gondolkodónál, mint ahogyan a többieknél is.

Isten megismerése arra irányítja a figyelmünket, hogy kicsoda ő, mert csak az ő ismerete által érthetjük meg az által a írt művet.

Ha minden ember egy idézet Isten könyvéből, akkor saját összefüggésemet is Isten megismerése által ismerem meg. Az összefüggés, amiben értelmet nyer az önismeretem, Isten személye és a többi ember. Mert minden ember más idézet ebből a műből. Vannak hosszabb és rövidebb idézetek. Vannak ismert és kevésbé ismert idézetek, de minden ember egy idézet ebben a műben.

Nem ismerhetek minden idézetet, de ismerhetem Istent, aki a művet írta.

Személyéből és saját személyemből következtethetek ennek a műnek a fő témáira. Ez egy keret nem csak önmagam megértéséhez, de mások megértéséhez is.

Szóval itt egy olyan önismeretről van szó, ami nem magával van elfoglalva, hanem egy kívülről befelé haladó folyamat eredményeként jut el önmagához.

Ha én egy idézet vagyok Isten művében, akkor önmagamat csak önkényes értelmezésekkel magyarázhatom, Isten (a szerző) ismerete nélkül értelmetlen vagyok: egy talány. Az ember nem érthető meg az összefüggés nélkül, mint ahogyan egy idézet nem érthető a szerző és a mű ismerete nélkül.

Lewis könyvét olvasva ez a mondat fogalmazódott meg bennem: ez a könyv arról szól, hogy hogyan lett C. S. Lewisból C. S. Lewis. Egy professzor Szegeden ezzel a címmel írt doktori disszertációt: Hogyan lett Heideggerből Heidegger. Ez egy másfajta önmegismerés, mint ami most oly’ nagy divat.

Azt hiszem, az ember életében valóban kell, hogy legyen egy újramegszületés, egy újrafelébredés, és ez nem annyira életkorhoz kötött, hanem sokkal inkább ahhoz, hogy hol tart saját maga megértésében. A keresztények az újjászületést egy teológiai fogalommá formálták, sőt leginkább kegyességi fogalommá.

Pedig az újjászületés nem más, mint annak a folyamatnak a kezdete, amiben elkezdem magam megérteni úgy, mint egy Isten művéből vett idézetet.

Amikor önmagamról és mohó, lármás, sivár vágyaimtól, a közönséges érzelmekből és ahol a képzeletem alszik, a közönséges törekvésekből, a nyughatatlanságból és a mániákusságból eljutok az Istenig. Mert Isten megismerésével veszi kezdetét önmagam megismerése, és ez az újjászületés. Egy hosszú álomból való felébredés.

Nem lehet, hogy legtöbbünk egész életét azon az idegen földrészen tölti, amit úgy hívunk: kamaszkor?