“Clarence-et megindította, hogy a másik ember ily pőrén megmutatta előtte legbelsőbb meggyőződéseit, ám abban a változatlan hitben hagyta el Deartholt finom házát, hogy épp az ellenkezője az igaz: az élet, összes kockázatával és végső vereségével együtt, azok felé az egykedvű , könyörtelen, személytelen igazságok felé tart, amelyeket az omladozó öregtorony mállatag falain túl elterülő széles nagyvilágban naponta tárnak fel az istentelen emberek. Neki már olyan zárt, dohos és sötét lett a keresztény várkastély, hogy inkább érezte az ördög barlangjának.” John Updike, Isten velünk vonul

Updike regényének első része egy presbiteriánus lelkészről szól, közelebbről arról, hogy a lelkész hogyan veszítette el a hitét. Félelmetes végighaladni Clarence tiszteletessel hite elvesztésének az útján, és ahogyan vele haladunk, és részesei vagyunk párbeszédeinek, külső és benne zajló belső dialógusainak, külső szemlélőként mi látjuk, amit Clarence tiszteletes nem lát. A probléma gyökeréig ugyanis nem jut el a regénybeli lelkész: hogy lehetséges, hogy a hit fogalmát értette félre. Sőt, talán még így pontosabb: nem vette számításba, hogy a hit több-dimenziós és dinamikus. Magam számára így tudnám megfogalmazni: a hit történik.

A regénybeli lelkész egy logikai hurok foglyává válik, amiben vagy-vagy helyzetbe kerül. De ez a vagy-vagy helyzet nem az a végső és kikerülhetetlen vagy-vagy, amiről Kierkegaard beszél, hanem egy téves hitértelmezésből fakadó választási helyzet. A lelkész naivnak mondható hite képtelen feloldani a hitében azokat a tudományos felismeréseket, amelyekkel szembesül. Konkrétan a relativitás- és a kvantumelméletet. Így válik a külső változó, tudományos területeken rohamléptekkel előre haladó világ a látszólagos szabadság terepévé, míg a hit börtönné, zárttá, sötétté és dohossá. Már nem is a hit várkastélya, hanem az ördög barlangja.

A regény elgondolkodtató mindazoknak, akik még nem élték át saját hitük elementáris erővel történő átalakulását. Abból a fajta első naivitásból a második naivitásba történő áthaladást, ami után a hitünk kiállta a kételkedés hét-fogását. Ha jól értem Paul Ricoeur elméletét, akkor az első és a második naivitás között az a különbség, hogy az első naivitásban azt szeretném hinni, hogy a világ és Isten olyan, amilyennek elképzeltem. A második naivitásban viszont a világot és Istent olyannak fogadom el, amilyen. Ezzel együtt az első naivitásban azzal vagyok elfoglalva, hogy magam számára (és a világ számára is) bebizonyítsam, hogy a világ és Isten olyan, amilyenek elképzeltem. A második naivitásban pedig azzal, hogy megismerjem a világot és Istent olyannak, amilyen. Az első naivitásból a második naivitásba haladva az ember mindenesetre átmegy a saját halál árnyékénak a völgyén. Isten ott is velünk van, de ez a völgy a kétely birodalma. A kétely azt az illúziót hiteti el velünk, hogy ha tévedtünk Istennel és a világgal kapcsolatban, akkor erre a nihil vagy az agnoszticizmus a válasz (a semmi van csak, és a semmi is egyre fogy; vagy a másik, hogy semmit nem tudhatunk igazán). A történet viszont arról szól, hogy az ember, aki elindult ezen az úton (nem mindenki indul el), felismeri-e, hogy nem Istenben és a világban csalódott, hanem saját Istenről és a világról alkotott naiv elképzeléseiben. A kétely birodalmában, saját hitem legnagyobb megpróbáltatásában a megfelelő válasz, ami tovább visz engem, az annak a felismerése, hogy magamban csalódtam. A naiv hitet veszítem el. Azt a naiv hitet, hogy nem tévedhetek, ha Isten mellett vagyok. Amikor ez a hit meghal, akkor kezdődik a második naivitás, amikor rádöbbenek, hogy a hitem nem garancia arra, hogy nem ismerhetem félre a világot és Istent. Szerintem ezt a hitet nevezik a hitvallások “szívbéli bizalomnak, amelyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt szívünkben”.

Clarence elveszti a hitét, ahogyan vele tömegesen sokan mások is. Mert képtelen kettéválasztani a saját hitét és ennél fogva Istenről alkotott saját elképzeléseit magától Istentől, aki ismeretlenből válik ismertté számunkra, ahogyan törekszünk a magunkban való kételkedés által megismerni őt. Amikor nem benne kételkedünk, hanem rá hagyatkozunk és magunkban kételkedünk. A második naivitás a szabadság attól a félelemtől, hogy mi van, ha nincsen igazam. Szabaddá válok a tévedésre, mert ha én tévedhetek is, Isten sohasem téved.

“Az emberek azzal tartoznak nekünk, amiről úgy képzeljük, meg kell kapnunk tőlük. A cél, hogy elengedjük nekik ezt az adósságot. Elfogadván, hogy mások legyenek, mint képzeletünk teremtményei, Isten lemondását követjük. Én magam is más vagyok, mint aminek képzelem magam. Ennek tudatában lenni nem más, mint maga a megbocsátás.”

Simone Weil, Jegyzetfüzet, (Üresség és kompenzáció)

A megbocsátás mindig a külső történésektől, elégtételektől és jóvátételektől függetlenül fogalmazódik meg bennünk. A megbocsátás, ami a másik cselekvésére adott válasz, előre vetíti az újabb harag és sértettség bekövetkezését. Mert ami miatt haragszom, és ami sért, az a másik mássága. A mássága, ami csendes lázadás az én a másikat magamba olvasztani igyekvő törekvésemmel szemben. A legalapvetőbb vétek, amit a másik ellenem elkövet, hogy nem azonos velem - más. Nem érzi, amit érzek, nem látja, amit látok és nem tudja, amit tudok. Az én tapasztalataim nem az ő tapasztalatai. És ez persze, fordítva is igaz. A haragot az az illúzió táplálja, hogy a másik ugyanazt érzi, tudja és látja, azonosak a tapasztalataink, és ő ennek ellenére mégsem kér bocsánatot. Az igazság azonban az, hogy egyazon dolog kettőnk különböző perspektívájából egészen másnak látszik. Csak azt bocsáthatom meg a másiknak, hogy a másik nem én vagyok. De bűnös-e a másik a másságáért? Fordítsuk meg: bűnös vagyok-e azért, mert nem vagyok olyan, mint te? (Bűnös vagyok, de nem azért, mert nem vagyok veled azonos).

Magamban döntöm el, hogy nem jogos a haragom, és a sértettségem csak nekem árt. Amivel tartozik nekem a másik, az tulajdonképpen szerintem meglévő adósság. Még akkor is az én követelésem, ha a másik szeretetből vagy alázatból jogosnak ítéli a követelésem. Egyetlen igazán komoly vétek sem jóvá tehető, amit a másik ellenem, vagy én a másik ellen elkövettem. Lehetetlen egy valódi vétekért elégtételt adni. Ha valaki meghalt; ha egy kézirat elégett; ha egy nőt (férfit) megcsaltam; ha hazug szavakkal vádoltam meg valakit; - ezek mind egyszeri és megismételhetetlen élethelyzetek. Ha a megbocsátás jóvátétel lenne, akkor ezek a tettek megbocsáthatatlanok lennének. Visszaadhatatlan és kompenzálhatatlan. Egy gyermek halálát mivel lehet jóvá tenni? Semmivel. Csak én, a sértett vagyok képes ennek az ügynek a lezárására: megbocsátok.

A megbocsátás felmentő ítélet. Amikor a sértett ejti az elkövetővel szembeni vádakat. Eláll a bírósági tárgyalástól. Nem követel elégtételt. Mert belátja, hogy egyetlen vétek sem jóvátehető, ami valóban vétek a másik ellen. A vétkek, amelyeket a másik ellen elkövetünk, csak megbocsáthatók, de nem jóvátehetők. Ezért imádkozzuk: bocsáss meg, miképpen mi is megbocsátunk. Tetteink, amelyekkel kedveskedünk a másiknak, puszta hála a megbocsátásért, de nem jóvététel. Mert a vétkek jóvátehetetlenek. A vétket csak a kegyelem oldja fel.

“Persze, nem mindnekinek lehet a másik emberbe belemerülnie, illetve belefelejtkeznie. A mélyebb társjelleg minden bizonnyal egyedi és kivételes jelenség. De nem azt látjuk-e mégis, hogy ebben az általános egymás-mellett-elmenésben sóvár vágyakozással a szívében jár-kel mindenki, abban reménykedve, hogy egyszer csak mégiscsak “meglátja”, felismeri, átérzi, szeretve megérti őt a másik. És nem szenvedünk-e attól nap mint nap, hogy nem ért meg, idegenként kezel, elnéz mellettünk a másik? És nem mindannyiunk nagy csalódása-e az életben, hogy kielégületlen szívvel, üres kézzel kell továbbállnunk, hogy úgy kell továbbélnünk, hogy feleslegesek, észrevétlenek, hiábavalóak vagyunk a másik számára, hogy senki nem reagál ránk, nem értékel, mindenki visszautasít minket?”

Nicolai Hartmann, Etika, Az egymás-mellett-elmenésről, 40.o.

Most, hogy magunk között maradtunk, nyugodtan beszélhetünk végre az önzésről. Nem a másik önzéséről, mert az soha nem volt tabu, hanem a saját önzésünkről. A személyes, a tőlem elválaszthatatlanul hozzám tartozó önzésről, ami csak úgy érthető meg, ha magamat megértem. Beszéljünk arról az önzésről, ami képtelenné tesz arra, hogy ne önmagamon keresztül értékeljek mindent. Arról a már-már nárcisztikus viszonyulásról, amiben én a dolgokat csak a saját magam összefüggésében vagyok képes értékelni. Valami akkor jó vagy nem jó, ha nekem jó vagy nekem nem jó. Voltaképpen ez az önzés. Minden más, ami a cselekvés szintjén megvalósul, ebből az alapviszonyulásból növekszik fel. Megfosztom a másikat a támogatásomtól, mert amit tesz, az számomra nem jó. Nekem nem hoz hasznot, nem tartom helyesnek. Itt nem arról van szó, hogy rosszat tesz nekem vele a másik, hanem arról, hogy nem az elvárásaimnak, saját elképzeléseimnek megfelelően cselekszik. Hogy a másik nem én vagyok.

Saját önzésünk aztán megteremt egy olyan világot maga körül, amelyre soha nem vágytunk, hanem épp hogy az ellenkezőjére. Arra vágytunk, hogy figyelmesek legyenek velünk, hogy komolyan vegyenek, hogy egészen személyre szabottan alkossanak rólunk véleményt, hogy a valós cselekedeteink alapján ítéljenek meg minket, és természetesen, ha hibáztunk, legyenek velünk elnézőek. De miközben ezekre a dolgokra vágytunk, nem voltunk figyelmesek másokkal, nem vettük komolyan őket, elnagyolt általánosságokban alkottunk véleményt róluk, nem a valós cselekedeteik alapján ítéltük meg őket, hanem előítéleteink alapján, ha pedig hibáztak, könyörtelenek voltunk. Az önzés vakká teszi az embert arra, hogy észrevegye, hogy mennyire igazságtalanul hozza meg a döntéseit, és menyire korrupt módon viszonyul önmagához. Mindent magának akar, de semmit sem adni cserébe.

Az egymás-mellett-elmenés kultúrájának nem a másik iránti közöny a mozgatórugója, hanem az önzés. Mert miközben elmegyek a másik mellett, erkölcsi felsőbbrendűségemben elítélem, mert elmegy mellettem. A másik ugyanezt teszi, amikor én elmegyek mellette. Nincsenek metszéspontok. Nincsenek találkozások. Találkozási pontok. Az önzés mindig arra összepontosít, hogy vele találkozzanak, és nem arra, hogy ő találkozzon. A figyelem középpontjában nem a másik van, hanem az én.

Az önzés emberi kultúrájában kikerülhetetlenül és elhazudhatatlanul ott áll Jézus keresztje a középpontban. Ahogyan Oscar Cullmann fogalmaz: Krisztus a középpont. Az idők teljessége, és mindenféle teljesség. A kereszt egy metszéspont: Isten és ember, ember és ember találkozásának a helye. A kereszt, ahol egyszer fontosabb volt a másik, mint az én.

“A fasizmus: szellemi restség, mondja Romm, tudatlanok és félműveltek türelmetlen gesztusa a világ valódi és keservesen bonyolult problematikájával szemben. A könyvégetés gyilkos leegyszerűsítés, akár a haláltábor. Primitív hite annak, hogy a “megzavaró” könyvekkel együtt a zavarba ejtő tényeket is eltüntetik a hóhér szimplifikáló vaskezei.” Pilinszky János, Hétköznapi fasizmus, Új ember, 1966. május 15.

– Már engedje meg, ezt nem hiszem el – mondta Woland. Ilyesmi nem létezik: kézirat sosem ég el… olvassuk Bulgakov Mester és Margaritájában és annyi mindenesetre igaz belőle, hogy legalábbis a gondolatot nem lehet elégetni.

A bűnnel folytatott harcában az ember mégis újra meg újra megpróbálja az emberek és könyvek elpusztításával elpusztítani a gondolatot. A lehető legegyszerűbb megoldás ez: a rosszat azonosítjuk egy személlyel majd mindazokkal a személyekkel, akik hisznek ennek a személynek. Ilyen alapon üldözték Jézus követőt az első századokban, de ilyen alapon üldözték Jézus nevében az “eretnekeket” a középkorban. Az inkvizíció kristálytiszta kiábrázolása ennek a szemléletmódnak. Leleplezi gyilkos leegyszerűsítéseinket.

A bűn tárgyiasítása (megtestesítése, megszemélyesítése, objektívizálása) a legelterjedtebb leegyszerűsítés. Azzal, hogy a bűnt azonosítom egy személlyel vagy egy csoporttal, azt teszem, mint amit a járványügyi szakértő vagy az országos tisztifőorvos: karantént rendelek el a járvány sújtotta területen. A tárgyiasított bűn lehetőséget ad nekünk arra, hogy kinyilvánítsuk, hogy mi nem vagyunk fertőzöttek. A járvány egy adott területen pusztít. A járvány konkrét személyek konkrét tetteiben nyilvánul meg. Én nem vagyok fertőzött!

Pilinszky Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjéről ír, de mivel 1966-ot írunk, amikor ez a publikáció megjelenik, rögtön elkezdünk a sorok között olvasni, és rádöbbenünk, hogy az állítólagos elsődleges jelentés csupán a másodlagos jelentés. A fasizmusról lehetett írni, mert a kor bevett narratívája volt, hogy a bűn ott található. Ebbe a témába bele lehetett csomagolni olyan kemény üzeneteket is, amelyek a bűn és a társadalmi erkölcs romlottságának a lélektanát leplezetlenül járja körül. Mint például a Sánta Ferenc regénye alapján készült Ötödik pecsét. Ott a “bűnösök” a nyilasok. Amikor a bűn tárgyiasításáról beszélek, akkor nem azt állítom, hogy amiben tárgyiasítjuk a bűnt, az nem bűn, vagy nem a megszemélyesítésre használt ember a bűnös. Az üzenet az, hogy nem csak ő a bűnös.

Pilinszky a fasizmus kapcsán (a korabeli társadalmi közmegegyezés szerinti “bűnösség”) azért leírhatja, hogy tulajdonképpen mi is a bűn. De csak az érti, aki képes nem-tárgyiasított módon gondolkodni az emberről és mindarról, ami az emberrel kapcsolatos. Ezt a definíciót fogalmazza meg ott: “Amivel adós marad (a film), az az egészen pontos válasz. Hogyan védekezhetünk a leghatékonyabban a fasizmusnak az emberi ösztönök mélyén bujkáló fenevadjával szemben?” Egy kérdésként újrafogalmazott megközelítés: a fasizmus az emberi ösztönök mélyén bujkáló fenevad. Mi az emberi ösztönök mélyén bujkáló fenevad? A bűn, de a bűn nem csak a “fasizmus”, hanem minden olyan izmus, aminek a nevében embereket hurcolnak meg, semmisítenek meg, aminek a nevében háborúkat vívnak (akár kereszteseket, akár nem), aminek a nevében embereket kínoznak és ölnek meg, aminek a nevében könyveket égetnek, tiltanak be, cenzúráznak. A bűn ezer módon tárgyiasul és a legnagyobb önbecsapás, ha egyetlen tárgyiasulásával azonosítjuk. Mert az izmusok is az emberi ösztönök mélyén bujkáló fenevad tárgyiasulásai. Az izmusok mind mi vagyunk: az ember.

“Olyanná szerettünk volna lenni, mint az Isten. Mi azonban lázadó vágyunkkal mintegy leváltunk, lemozdultunk önmagunkról, hűtlenné váltunk önmagunk lényegéhez. Istenné nem lehettünk, de önmagunkat is odahagytuk. Azóta az ember elvesztette ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten közelségét.”

Pilinszky János, Bűnbeesésünk (Jegyzet a Genezishez IV.), Új ember 1966. február 20.

Soha nem gondoltam még így a Ádám és Éva bűnére. Mindig csak az egyik oldalát láttam ennek a történetnek: hogy olyanok akartak lenni, mint Isten. Valamilyenné válni, de itt Pilinszky egy másik szemszögből közelíti meg a kérdést. Az ember nem csak válni szeretett volna valamivé, hanem volt is valamilyen. Hogy nem is az a kérdés ebben az összefüggésben, hogy milyen volt, hanem pusztán annak a ténye, hogy ennek az ősbűnnek az alapmozzanata a valamivé válás vágya, és az ember önmaga valami-voltának az elutasítása. Magyarán az ember nem akart az lenni, ami: ember. Az ember a bűnesetben önmagát veszítette el.

Most, hogy a látóterembe került ez az interpretáció, egyre több helyen fedezem fel a bűnnek ezt a mintázatát. Az ember és Isten viszonylatában ugyanaz történt, ami abban a házasságban, ahol a nő olyan szeretne lenni, mint a férfi, és a férfi olyan, mint a nő. És így veszíti el a nő és a férfi is önmagával való azonosságát és a másik közelségét is. Ha ez a bűn egyik alapmintázata, akkor ez azt jelenti, hogy a gond nem az, hogy a férfi és a nő mások, hanem az, hogy a férfi olyan akar lenni, mint a nő, a nő pedig olyan, mint a férfi.

De próbáljuk máshogyan végiggondolni. A szomszéd kertje mindig zöldebb is erről szól. Csak egy lépést mindeddig kifelejtettem a megértésből: hogy a szomszéd kertjének a megkívánása már következmény, annak a következménye, hogy a saját kertem nem megfelelő. Az ember mások életére vágyik.

Valamifajta evolúciós szemlélet ez. Persze, persze, jó embernek is lenni, de ha lehetnék Isten is? Mindig légy önmagad, kivéve, ha lehetsz Isten is, mert akkor legyél Isten… Ha lehetnél valami jobb vagy több, akkor miért ne. Rendben, de mi is vagyok én. Erre a kérdésre úgy nem lehet választ adni, hogy másokra függesztett tekintettel csak azt tudom felsorolni, hogy mi minden nem vagyok. Nem vagyok olyan, mint Isten. Nem vagyok jó és rossz tudója. Az irigység is innen ered. Amikor irigylem mások házát, kocsiját, családját, feleségét, férjét, pénzét, elért sikereit, a megbecsültségét, az elismertségét, akkor soha nem gondolok bele, hogy nem kaphatom meg a másik életét. Mert amit irigylek az egy rész az egészből: a rész is a másik egészéhez tartozik. Nem lehet az ember olyan, mint Isten. De még olyan sem lehet, mint a másik. Mert ha hasonlítok is, nem vagyok ugyanaz. Az embernek csak egy esélye van: hogy önmagára találjon.

Ha az ember megszűnt önmagával azonosnak lenni, akkor ez azt jelenti, hogy elvesztette a viszonyítási pontot. Ez a viszonyítási pont az, amit Emmanuel Levinas, a 20. század egyik legmeghatározóbb teológus-filozófusa a MÁSIKnak nevez. Ez a kifejezés a pszichológiában is használatos: a szignifikáns másik. A jelentékeny, jelentős, meghatározó; jelzésértékű másik. A pszichológia a párkapcsolatok területén használja ezt a kifejezést. De ez nem probléma, mert a Biblia nagyon gyakran használja az ember és az Isten kapcsolatára a házasság metaforáját. A szignifikáns másik viszonylatában válik az ember önmagává. Én nem vagyok ő, de akkor ki vagyok én? Ez egy másik válasz: nem azt mondom, én is ő akarok lenni, hanem azt, hogy én tudni akarom, én ki vagyok. Az, hogy kicsoda az ember, a szignifikáns másik összefüggésében tudható meg. Nem hiszek az egy-személyes önismeretben. Az ember a másik viszonylatában valami. Önmaga viszonylatában egy hiányos énképet alakíthat ki magáról. Szeresd felebarátodat és Szeresd az Urat. Mindkettő a másikhoz fűződő viszonyban értelmezhető.

Ha megfordítjuk Pilinszky következtetését, akkor rájövünk, hogy ahhoz, hogy megtaláljuk saját elvesztett azonosságunkat, vissza kell találnunk Isten közelségébe. De Isten közel jött. Emberré lett. Ennél nem jöhetett volna közelebb. Ami az ember számára kivitelezhetetlen, az az Istennek lehetséges: az ember nem lehetett Istenné, így elveszítette önmaga azonosságát is. Az Isten emberré lett, hogy az ember megtalálja önmagát azáltal, hogy azonosul az emberré lett Istennel. Így talál haza.

“Az exkluzív keresztények a történelemben egy felemelkedő egyház vagy keresztyén kultúra és egy haldokló pogány műveltség történetét látják. A kultúrkeresztyén számára a történelem a szellem és a természet találkozásának a története, a szintetizáló szerint egy olyan időszak, amelyben a lélek a törvény, az evangélium és az egyház uralma alatt felkészül az Istennel való végső egyesülésre, míg a dualista a történelmet a hit és a hitetlenség harcaként fogja fel, illetve az élet ígérete és az ígéret beteljesedése közötti időszaknak látja. A konverzionista szerint a történelem Isten hatalmas cselekedeteiről és az ember ezekre adott válaszairól szó.” Richard Niebuhr, Krisztus és a kultúra, 186.o.

Niebuhr könyve arról szól, hogy a történet nem letudható annyival, hogy vannak “a keresztyének”, mert nem minden keresztyén egyforma. De szerinte ezek a határok nem a felekezetek között húzódnak, bár egy-egy felekezetben lehetséges, hogy valamelyik jobban dominál a többinél. Ezek a határok attól függenek, hogy a különböző - egyébként egymás mellett párhuzamosan élő - csoportok hogyan viszonyulnak az őket körülvevő kultúrához. Nagy-vonalakban erről szól ez az egyébként a témában alapműnek számító kötet. Krisztus és a kultúra egymáshoz való viszonyának típusai.

Ez így, ilyen elvontan és szárazan nagyon nehéz, ezért úgy döntöttem, hogy egy mesével szemléletem, hogy mi a különbség a különböző csoportok között. Így talán saját magunkat is könnyebben felfedezzük az egyes típusok között. A mese pedig, ami segítségünkre lesz ebben: Piroska és a farkas.

Az exkluzív keresztények így értelmezik a mesét:

A mese a kihalófélben lévő farkasról és az ellene folyó küzdelemről szól. Eljön a nap, amikor az utolsó farkas is elpusztul, és akkor Piroska békében és biztonságban juthat el az örök nagymama országába, ahol a nagymama minden könnyet letöröl a szeméről, mert ott már a nagymama lesz minden mindenekben. A farkas kipusztulása és Piroska győzelme történelmi szükségszerűség.

A kultúrkeresztények így értelmezik a mesét:

A mese a farkas és Piroska egymásra-hatásáról szól. A farkas és Piroska egymásra-hatása valami újat hoz létre és kettejük találkozásának a célja, hogy ez az új általuk megvalósulhasson. A találkozást követőn már sem a farkas sem Piroska nem lesz ugyanaz. A farkas és Piroska közötti határok összemosódnak, és végül már nem tudjuk, hogy a nagymama kinek a nagyanyja: Piroskáé vagy a farkasé? Végül a farkas és családja, Piroska és a nagymama, a vadász, a három kismalac, Törpapa, Goofy, Dagobert bácsi, a Bigi Bolyok, a gonosz mostoha, a boszorkányok és Hófehérke mind békességben és boldogan élnek míg meg nem halnak.

A szintetizáló keresztények így értelmezik a mesét:

A mese arról szól, hogy a farkas vegetáriánus lesz. Elkötelezett és kitartó nevelés által Piroska eléri, hogy a farkas megértse, hogy rossz dolog embereket megenni. A farkas belátja bűnét és visszamegy a falkába, és ott az összes többi farkast is meggyőzi arról, hogy nem helyes dolog kislányokat megenni. A nagymama az összes farkast örökbe fogadja, és az emberek és a farkasok boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A dualista keresztények így értelmezik a mesét:

A történet a farkas és Piroska között már a kezdetek előtt is meglévő kibékíthetetlen ellentét eszkalálódásáról szól. Hiába minden próbálkozás, egyszerűen a farkas eredendően rossz, és amíg csak világ lesz a világ, kislányokat fog felfalni. Hiába is próbálkoznánk elmagyarázni a farkasnak, hogy miért helytelen amit tesz, mert a farkas javíthatatlan. A nagymama azonban megígérte, hogy nem bánthatja Piroskát a farkas, és ha mégis bántaná, végül mégis győzedelmeskedik a farkasok fölött. Valahogyan ki kell húzni ezt az időt, amíg eljön a vadász, és kiírtja a farkasokat.

A konverzionista keresztény pedig így értelmezi a mesét:

A történet rólam szól. Megpróbálom megérteni, hogy mit tehetnék Piroskaként ebben a helyzetben, és hogyan reagálhatnék helyesen a farkas ellenem elkövetni próbált agressziójára. A nagymama mindig azt mondta nekem: a farkas sem nem jó, sem nem rossz; a farkas egyszerűen csak farkas. De ha elég ügyes vagy, megszelídítheted.

Egészítsd ki a saját meséddel.

“Meg akarom mondani, amit tudok, magamról, s azt is megmondom, amit nem tudok. Mert valamint a te világosságodból tudom, amit tudok, éppen úgy afelől, amit nem tudok, tudatlanságomban maradok mindaddig, amíg sötétségem napfénnyé nem változik színed előtt.” Augusztinusz, Vallomások (10. könyv, V. Fejezet: Csak Isten ismeri egészen az emberi lelket)

Tulajdonképpen mi az intimitás? Az intimitás szavunk az intimitas latin szóból származik amelynek a jelentése a következő: belsőség, bensőségesség, barátság, meghittség, bizalmasság, bizalmas, szűk körben ismert, személyes dolog, apróság. Valami belül lévőbe történő beavatottság. Mit találunk belül? Az intimitást képesnek kell lenni elhordozni, ugyanis mindaz, ami egy másik ember bensőjében található, elhordozhatatlan számomra, mert annyira más és annyira ismeretlen. Ami belül van, az még azt is megrémíti, aki magába néz. Mert belül a strukturálatlan vágyak, érzések és gondolatok káosza található. Az intimitás nem valami megcsinált dolog, hanem az a nyitás és nyitottság, amikor feltárul előttem egy másik ember által a nehezen kezelhető benső világa.

lerágott és elkoptatott szó, mivel ez is összefüggéstelen. Az intimitásunk mintájául az Istennel kapcsolatos intimitásunk szolgál. Isten a szívek és a vesék vizsgálója. Az ókori ember a “bensőre” gondolt akkor, amikor a “szívekről és a vesékről” beszélt. Valahol gyomor tájékon van az a “benső”, amiről szó van. Egész bensőm áldja az ő szent nevét. Nem a “szív” állt a középpontban, és egyben nem is az érzelmek, hanem a “belső ember”. Leegyszerűsítő ehhez képest az, amit mi a szív metaforájával fejezünk ki, mert ilyenkor csak érzelmekről beszélünk. A “benső” amiről a Biblia beszél minden, ami az ember. Minden, ami feltáratlan a másik számára. Csak Isten ismeri a “bensőnket”. Ez egy olyan mértékű intimitás, amiben Isten olyan összefüggéseket is ismer a “bensőnkből”, amelyet mi magunk nem. Tudja, mit tudunk magunkról, és tudja, amit még nem tudunk.

Augusztinusz a Vallomásokban arról ír, hogy Isten világossága által válik világossá, hogy mi van bennünk belül. Isten megvilágítja azokat az összefüggéseket, amelyeket eddig nem láttunk. Ezzel együtt a magamra, saját “bensőmre” vonatkozó tudatlanságom is akkor válik sötétségből napfénnyé, ha Isten megvilágítja bensőm összefüggéseit.

Egy olyan megismerésről van itt szó, ami az Istennel kapcsolatos intimitásomban gyökerezik. Ennek az intimitásnak nem én vagyok a forrása, hanem Isten. Isten előbb ismert engem, minthogy én ismerhettem volna magamat. A teremtettségemben gyökerezik Isten rám vonatkozó ismerete. Ő ismeri az én bensőmet. Minél jobban megismerem őt, annál jobban megértem saját “bensőm” rejtett összefüggéseit. Istenhez fűződő intimitásom válasz Isten hozzám fűződő intimitására. Isten önfeltárása is, amikor megismerem magamat olyannak, amilyennek ő ismer engem. Az, hogy milyennek lát engem Isten, sok mindent elmond arról, hogy kicsoda Isten. Isten  kijelenti magát, így ismerem meg Isten “benső” világát. Rám vonatkozó ismeretét.

Ez egészen más intimitás, mint amit ez az elkoptatott és ellelkiesített szó jelent. Isten ismeri a “bensőmet”, és ahogyan megismerem őt, megismerem mindazt, amit nem ismertem mindeddig saját benső világomból.

A folyamat bennem saját önismeretem kudarcából fakad. Amíg a folyamat fordított, és én látom Istent olyannak, amilyen én vagyok, nem vagyok intimitásban vele. Isten önkinyilatkoztatása indítja el ezt a folyamatot: amikor már nem az a fontos, hogy mit gondolok én Istenről, hanem az, hogy mit gondol Isten rólam. Nem én vagyok már az önismeret forrása. Honnan tudhatnám, hogy Isten mit mond magáról? A kinyilatkoztatásából: a Bibliából.

Egy szerzőt akkor szeretek valóban, ha olvasom a műveit, és akkor engedem be a belső világomba, ha hagyom, hogy a műve olvasása által feltáruljanak előttem lelkem (bensőm) eddig számomra ismeretlen összefüggései. Ha nem olvasom a szerzőt és ezért nincs hatással rám a műve, nem vagyok vele bensőséges viszonyban, ezért rejtve marad mindaz, amit a szerző a művei által feltárhatna előttem. Augusztinusz után szabadon: Tolle lege (vedd és olvasd).

“Nem túlságosan hiszek a reneszánszban, úgy, ahogyan a történészek általában leírják. Minél inkább keresem a bizonyítékokat, annál kevesebb nyomát találom annak a tavaszi elragadtatásnak, amely állítólag végigsöpört Európán a tizenötödik században. Félig-meddig az gyanítom, hogy a történészek irományainak csillogása máshonnan ered: mindegyikük a saját személyes reneszánszát idézi föl és azt vetíti vissza a történelembe. Azt a csodálatos újjáéledést, amely legtöbbünk életében bekövetkezik a kamaszkor elmúltával. Helyesen nevezzük újjászületésnek, nem pedig születésnek; újraébredésnek, nem pedig fölébredésnek, mert legtöbbünkben nem csak valami új jön létre, hanem rá is találunk mindarra, ami gyermek fejjel bennünk élt, de a kamaszkorunkban elveszett. A gyerek és a fiatalember álmaiban sok közös elemet találhatunk; a kettő között a kamaszkor gyakran úgy terül el, mint valami idegen földrész, ahol minden (magunkat is beleértve) mohó, kegyetlen, lármás és sivár, ahol a képzelet kialudt, viszont a legközönségesebb érzelmek és törekvések keltek éltre, nyughatatlanul, sőt mániákusan.” C. S. Lewis, Az öröm vonzásában

Nyugtalanul, sőt, már-már mániákusan keresem azt az új irányvonalat, amely mederbe tereli a gondolataimat. Ezért sok mindent olvasok. Sokféle könyvet. Kicsit kapkodva is. Hangulatoktól vezérelten. Camus közönyét; Hartmann etikáját, Tillich létbátorságát, Pilinszky publicisztikáit, és egy ideje Lewis önéletrajzi művét, Az öröm vonzásában című kötetét. Próbálok valami új megközelítést találni. Valamit, ami távolságtartóbb, mint amit eddig használtam.

Csalódtam a sokáig oly nagyra becsült megközelítésekben. Hasznosak, de önmagunkban sánták. Önmagukban többet ártanak mint használnak. Bár dől ki a könyvesboltok polca az önismereti könyvektől, nem ismerjük jobban magunkat, sőt. Olykor úgy érzem, minél többet tudunk az önismeretről, annál jobban elveszünk az információk tengerében, és az önismeretről birtokunkban lévő tudás válik akadállyá önmagunk megismerésében. Ahogyan régi szerzők már rég rádöbbentek, úgy nekem is be kellett látnom, hogy az önismeret önmaga összefüggésében egy sehová sem vezető folyamat, amiben még jobban belegabalyodunk a magunkról való gondolkodás szövevényes hálójába.

Augusztinusz, Kempis Tamás és Kálvin rájöttek valamire, ami a helyes önismerethez elengedhetetlen. Ez a nagy felismerés az, hogy az önismeret Isten megismerésével kezdődik. Hadd legyek ennél konkrétabb:

olyan önismeretről van szó, ami nem önmagunk megismeréséből indul ki és jut el Istenhez, hanem Isten megismerése által fedezem fel, hogy ki vagyok és milyen vagyok én.

Minél többet megtudok Istenről és az általa alkotott világról, amiben benne élek, annál több mindent megtudok magamról. Az összefüggés nélküli önismeret börtönbe zár. Olyan, mint egy idézet, aminek nem ismerjük a kontextusát. Mivel nem ismerjük a kontextusát, úgy értelmezzük, ahogyan akarjuk. A kontextus ismerete nélkül egy centivel sem jutunk közelebb az idézet megértéséhez.

Az ember szerintem egy idézet Isten a teremtett világról szóló könyvében.

Az idézet csak szövegösszefüggésben érthető meg. Az sem egyszerű feladat, de nem reménytelen.

Önmagam kontextus nélküli megismerése viszont kudarcra ítélt vállalkozás, mert egy szövegkörnyezet nélküli idézetet úgy magyarázok, ahogyan akarok. Azt mondom el, amit számomra jelent, és nem azt, amit eredetileg jelent.

Amikor önmagunk megismerését Isten megismerésével kezdjük, akkor megpróbáljuk megismerni és megérteni a szerzőt. A szerző messzemenőkig meghatározza egy mondat jelentését. Egy mondat a szabadságról nem ugyanazt jelenti Nietzsche-nél, Marx-nál vagy Kant-nál. A szó ugyanaz és ez félrevezető, mert a jelentése nem ugyanaz. Az ember is mást jelent ennél a három gondolkodónál, mint ahogyan a többieknél is.

Isten megismerése arra irányítja a figyelmünket, hogy kicsoda ő, mert csak az ő ismerete által érthetjük meg az által a írt művet.

Ha minden ember egy idézet Isten könyvéből, akkor saját összefüggésemet is Isten megismerése által ismerem meg. Az összefüggés, amiben értelmet nyer az önismeretem, Isten személye és a többi ember. Mert minden ember más idézet ebből a műből. Vannak hosszabb és rövidebb idézetek. Vannak ismert és kevésbé ismert idézetek, de minden ember egy idézet ebben a műben.

Nem ismerhetek minden idézetet, de ismerhetem Istent, aki a művet írta.

Személyéből és saját személyemből következtethetek ennek a műnek a fő témáira. Ez egy keret nem csak önmagam megértéséhez, de mások megértéséhez is.

Szóval itt egy olyan önismeretről van szó, ami nem magával van elfoglalva, hanem egy kívülről befelé haladó folyamat eredményeként jut el önmagához.

Ha én egy idézet vagyok Isten művében, akkor önmagamat csak önkényes értelmezésekkel magyarázhatom, Isten (a szerző) ismerete nélkül értelmetlen vagyok: egy talány. Az ember nem érthető meg az összefüggés nélkül, mint ahogyan egy idézet nem érthető a szerző és a mű ismerete nélkül.

Lewis könyvét olvasva ez a mondat fogalmazódott meg bennem: ez a könyv arról szól, hogy hogyan lett C. S. Lewisból C. S. Lewis. Egy professzor Szegeden ezzel a címmel írt doktori disszertációt: Hogyan lett Heideggerből Heidegger. Ez egy másfajta önmegismerés, mint ami most oly’ nagy divat.

Azt hiszem, az ember életében valóban kell, hogy legyen egy újramegszületés, egy újrafelébredés, és ez nem annyira életkorhoz kötött, hanem sokkal inkább ahhoz, hogy hol tart saját maga megértésében. A keresztények az újjászületést egy teológiai fogalommá formálták, sőt leginkább kegyességi fogalommá.

Pedig az újjászületés nem más, mint annak a folyamatnak a kezdete, amiben elkezdem magam megérteni úgy, mint egy Isten művéből vett idézetet.

Amikor önmagamról és mohó, lármás, sivár vágyaimtól, a közönséges érzelmekből és ahol a képzeletem alszik, a közönséges törekvésekből, a nyughatatlanságból és a mániákusságból eljutok az Istenig. Mert Isten megismerésével veszi kezdetét önmagam megismerése, és ez az újjászületés. Egy hosszú álomból való felébredés.

Nem lehet, hogy legtöbbünk egész életét azon az idegen földrészen tölti, amit úgy hívunk: kamaszkor?