“Amikor Pál buzdít, hogy a rosszat jóval győzzük le, szeressünk másokat és úgy töltsük be a törvényt, akkor ezzel arra is gondol, hogy etikailag is fejlődhetünk akár a történelemben vagy a kialakult kulturális viselkedésformákban. Fontos erre emlékezni, máskülönben fatalistává válunk és azt mondjuk, hogy a dolgokon nem lehet változtatni, nem lehet megújítani. Pedig szinte mindig láthatunk példákat arra, hogyan történik ez. Látunk mindemellett sok etikai bukást és visszaesést is. Pál szerint a lényeg az, hogy “megváltozzunk”. Nem azt mondja, hogy ez a változás 100%-os lesz. Azt sem mondja, hogy gyorsan történik meg, bár van, amikor igen. A lényeg az, hogy a hit ethosza olyan erő, amely megújíthatja mindennapi életünket.” Frank Sawyer, Isteni célok és emberi lehetőségek, 39-40. o.

Érdekes felfedezni, hogy bár igen divatos megfogalmazás, hogy szükség van reformációra, megújulásra, de valahogyan ezeknek a megfogalmazásoknak a lényege nem az, ami a korabeli reformációt mozgatta. A felszínesség kultúrájában a reformáció innen nézve vallásos liturgiai reformnak tetszik csupán. Ennek megfelelően egyesek a külsőségek megújítását értik a reformáció alatt. Mások egészen más irányba indulnak el, és ez az, amiről most írni szeretnék. Az erkölcs irányába. Mi is tulajdonképpen a moralizmus? A moralizmus egy szabály-követő viselkedésmód. A közösség alkot, vagy értelmez egy szabályt, amelynek a betartása által az embert jónak, vagy rossznak lehet nyilvánítani. Érdekes, hogy míg mi az morál összefüggésében értelmezzük a jó és a rossz fogalmát, addig a Biblia (Pál apostol) leginkább jogi értelemben használta ezeket a szavakat. Pál apostolnál az üdvtörténet folyamata jogi folyamatként tárul elénk. Vádlott, elkövetett vétek, bíró, védőügyvéd, büntetés, helyettes áldozat, aki elszenvedi a büntetést, megigazulás vagy igaznak nyilvánítás, felszabadítás, adósságelengedés, és ebből következően hálából történő megújult élet.  Mivel Kávin János műveltségét tekintve maga is eredetileg jogász volt, könnyedén értelmezhette ezeket a jogi kategóriákat.

Ha az üdvtörténet egy bírósági tárgyalás és halálra ítélés köré épül fel, akkor itt nincsenek olyan viszonylagos kategóriák, mint az morál területén, ahol egy vétket lehet így, meg úgy érteni, és végül lehet addig csűrni csavarni, hogy valóban, Nietzsche kritikájának igazat adva, úgy értelmezzük, ahogyan az nekünk megfelelő. Egyik bűnös, mert nem szimpatikus, a másik meg nem bűnös, mert szimpatikus, Egyik bűnösségének a bizonyításához fűződik érdekünk, a másik igaznak nyilvánításához fűződik. A jog ennél messzemenőkig statikusabb. A bűnös, aki a vádlottak padján ül, bizonyítékokkal alátámasztottan bűnös. Az ítélete: halál. A bíró az Atya. Jézus közbenjár az ügyünkben, és felajánlja, hogy elszenvedi a hálálbüntetést az eredeti vádlott helyett. A Szentlélek a védőügyvéd, aki azért jár közbe az Atyánál, hogy fogadja el a Fiú, Jézus ajánlatát, hogy így megszabaduljon a vádlott a halálbüntetéstől, aki az ember. Végül Jézus ítéltetik halálra az eredeti vádlott, az ember helyett, de hogy helyettes áldozata elfogadható legyen, emberré lesz, aki mindenben hasonlóvá lesz az eredeti vádlotthoz, kivéve a vádlott bűnösségét. Így ítéltetik halálra önként vállalt szenvedése által az ártatlan az eredeti vádlott helyett. Jézus feltámad és a belé vetett hit által közbenjárására az Atya mindenkit igaznak nyilvánít (felment bűnei alól), aki Jézusban hisz. Ez az egész egy szigorú értelemben vett jogi folyamat. Az etika csak azt követően lép be a képbe.

És azt hiszem, épp ennek a felismerése állt a reformáció középpontjában. Hogy “Sola gratia” egyedül kegyelemből van üdvösségünk (megigazulásunk). Hogy ezért nem kell, de ezért nem is tehetünk semmit. Nem kell bűnbocsátó cédulákat vásárolni, nem kell Rómáiba zarándokolni, nem kell vezekelni és nem kell imádkozni és misézni a purgatóriumban veszteglő lelkekért, mert ez a tárgyalás már befejeződött. A tárgyaláson minden ember felmentést kapott, egyetlen kitétel van: a Jézusba vetett hit. Kegyelemből igazulunk meg. Egyszeriben az a kőkemény vallási morailzmus, ami a korabeli egyházat olyannyira meghatározta, semmivé foszlott. A szószékeken a prédikátorok elkezdtek az emberek nyelvén arról beszélni, hogy Isten mit tett az emberért. Így hullott darabjaira a vallási moralizmusból felépített hatalmas katedrális.

A keresztény etika az igaznak nyilvánítás, azaz a tárgyalás vége után veszi a kezdetét. Ez azt jelenti, hogy nem azért élek “helyes életet”, hogy Isten igaznak fogadjon el, és üdvözülhessek, hanem azért, mert megértettem, hogy Isten Jézus helyettes áldozatáért igaznak fogadott el. Ez a bűnök súlya alóli felszabadulás sarkalja az embert egy hálából fakadó életre. Amit a reformáció az etika területén hozott, az nem más, mint a teljesítmény-kényszer mentes élet. Isten nem azért fogad el igaznak, mert jóvá válok, hanem azért lehetek jó, mert Isten Jézusért elfogadott igaznak. Mintha törölték volna a rendszerből a priuszomat. Tiszta lap Nála.

Nekem valami ilyesmit jelent 2014-ben a reformáció.