“Az ember, aki a mennyország fantasztikus valóságában, ahol emberfeletti embert keresett, csak önmaga visszfényét (Widerschein) találta meg, nem lesz többé hajlandó arra, hogy csak önmagának látszatát (Schein), csak a nem-embert találja meg, mikor igazi valóságát keresi és kell, hogy keresse.”
Karl Marx, A hegeli jogfilozófia kritikájához
Amikor Marxot olvasok, nem tudom elűzni magamtól azt a gondolatot, hogy szegény Marx-szal az történt, ami Jézussal. A nevében és tanításait legitimációként felhasználva emberek ezreit, sőt, millióit gyilkolták meg. De a párhuzam gondolata a fejemben ennél tovább is halad, ugyanis nem tudom nem úgy látni ezt az egész történetet, mint a mindenkori ember felelősségvállalás alóli önfelmentését. Az egyik oldalon állók Jézust és az egyházat vádolják azzal, hogy emberek vére tapad a kezükhöz. Az pedig Marx-ot és tanítványait állítja a kritika kereszttüzébe, és a szörnyűségeket azonosítja azzal, amit a Marx tanításait alapul használva politika címszó alatt emberek egy csoportja elkövetett. Néhány különbségtételt fontos tennünk.
Jézus tanításai és amit Jézus tanításaira alapozva a történelemben mások tanítottak, nem azonosak egymással. A történelem arra mutat rá, hogy az ember egy olyan egyébként békeszerető vallást is képes militáns és vallási arroganciától vezérelt ideológiává tenni, amelynek a nevében testvéreket és ellenségeket éppúgy meg lehet gyilkolni.
Marx tanításai és amit Marx tanításaira alapozva a történelemben mások megvalósítottak, nem azonosak egymással. Egy poszt-kommunista országban nagyon nehéz Marx tanait objektív szemmel nézni. Politikailag elfogultak vagyunk: vagy így vagy úgy. Érdemes egy pillantást vetni Marx nyugat-európai értelmezéseire, és hamar rádöbbenünk, hogy mintha nem ugyanarról a gondolkodóról lenne szó. Nyugat- Európában Marx és a ‘68 után kibontakozó neomarxizmus a szabadság és a liberalizmus eszméihez kötődik, míg Európa keleti felén épp az elnyomás és a diktatúrához. Politikailag elfogultak vagyunk. Bármelyik nagy tanító tanításai lehetnek gyilkosságok alapjául, ha ideológiává válnak. A tanítás ugyanis alapja a cselekvésnek, az ideológia azonban a legitimációja.
A hosszú bevezetőben szerencsétlen próbálkozást tettem arra, hogy megpróbáljam tompítani azokat a rendkívül erős előítéleteket, amelyek Marx neve hallatán vannak bennünk. Akár sikerült, akár nem, belevágok ennek a rövid gondolatnak a kifejtésébe. Marx a hegeli filozófia egyenesági leszármazottja. Nem csak Marx, sokan mások vele együtt, különböző oldalakon állva. A Hegel által felvázolt fejlődés, amiben dialektikusan haladnak előre a dolgok a világban (tézis, antitézis, szintézis) nagyban meghatározta Marx gondolkodását a világról. Míg azonban Hegel a múlt elemzésére használta a dialektikus megközelítést, addig Marx konzekvenciákat vont le és a jövőre tekintő víziót fogalmazott meg, ha úgy tetszik egy programot. Ez a program alapvetően nem politikai program volt, hanem filozófiai, eszmei. Ugyanez a hegeli látásmód hatott Marx valláshoz való viszonyára is. Természetesen továbbgondolta Hegel tanait, és így jutott arra a felismerésre, hogy a vallás lényegében nem más, mint egy illuzórikus boldogság túlvilági reménye, amellyel a jelen nyomorúságát igyekszik tompítani a hívő. Ennek a gondolatnak a gyökerei megtalálhatók Hegelnél, akinél a világszellem (Geist) értelmezhető úgy, mint az emberi kollektív jó kivetülése valami emberfelettibe.
Az ember emberfeletti embert keresett a mennyországban, de csak önmaga visszfényét találta meg ott- mondja Marx. És azt hiszem, érdemes elgondolkodni ezen a mondaton. Aki empirikusan (tapasztalatok útján) alkotja meg a kereszténységről kialakított képét, félelmetes következtetésekre juthat. Marx arra jutott, hogy az ember csak önmaga visszfényét látja a mennyben, pedig emberfeletti embert keresett ott. Elgondolkodtató, hogy a keresztények Istenről alkotott képe nem olyan-e, amiben Isten olyan, mint mi, csak kicsit jobb? A vallás így valóban könnye lehet ideológiává: a ránk hasonlító Isten azt mondta nekünk, hogy tegyük meg azt a nevében, amit mi jónak gondolunk. Az ember hajlamos az öncsalásra, akár vallásos, akár nem.
Nem lesz többé hajlandó önmaga látszatával megelégedni… mert a valódi embert keresi. Jó a kérdésfelvetése, de további kérdések maradnak csak, sőt: egyre több kérdés. Csak kérdések. Mert Marx nem ad megoldásokat, hiszen nem csak a hegeli jogfilozófiát kritizálta, hanem mindent. Hol keresse az ember a valódi embert, ha nem a mennyben? Nincsenek válaszok, csupán kritika van.Az egész marx-i filozófia kritika. Kritikára azonban nem lehet új és megalapozott tanításokat építeni. A kritika önmagában csak a hibákra hívja fel a figyelmet, a kritika kamaszos tudatlanságban fogalmazódik meg, és nem veszi figyelembe a világ összetettségét, és hogy oka van annak, hogy az van, ami. Hogy az ok, ami miatt az van, ami, az voltaképpen maga az ember. A marx-i kritika éretlen, mint ahogyan éretlen az a kritika is, amit a keresztények fogalmaznak meg azokkal szemben, akik kételkednek: ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád… Ez kitérő válasz. Nem érv, helyette azt is mondhatná: mert csak. Az életben semmi sem egyszerű, ami fontos. Semmi sem tudható le egy tőmondatban.
Megtalálta az ember valódi önmagát? Nem. Keresi még ma is. Vagy nem keresni, mert megelégszik önmaga visszfényével?
