“Minden tettünk a “mit kell tennünk” kérdésével terhes. Minden új szituáció újra felteszi ezt a kérdést, s az élet minden pillanatában újra és újra meg kell válaszolnunk azt - kikerülhetetlenül és annak reménye nélkül, hogy bármilyen hatalom tehermentesíthetne a döntés kényszere alól. S a mindig új kérdésekre cselekedeteinkkel, valóságos magatartásunkkal kell válaszolnunk. Minden tettünk magán hordozza döntésünket. Még ha nem is volt tudatos, tevékenységünkben utólag felismerjük azt, olykor meg is bánjuk. Mert hogy a pró vagy a kontra választásainkban eltaláljuk-e a helyest, az sem a kérdésfelvetésben, sem a szituációban nincs benne; nincs semmilyen szükségszerűség; semmilyen segítő kéz. Mindenki önmagára van utalva, mindenkinek egyedül és önmagában kell a döntést meghoznia. És ha tévedett, önmaga viseli a döntéséért a felelősséget és a büntetést.”

Nicoali Hartmann, Etika, Az első alapkérdés

Elkezdtem olvasni Nicolai Hartmann Etikáját. Valahonnan ugyanis meg kellene tanulnom másként feltenni a kérdéseimet. Másként válaszokat adni a másként feltett kérdésekre. Az etikai gondolkodásmód nem valami olyasmi, ami kézenfekvő. Egyébként sem vagyok már annyira optimista az ember jóságát és szándékainak tisztaságát illetően amióta egyre jobban megismertem saját magamat és szándékaimat. Az ember valóban hajlamos az igazt hamisnak, a hamist pedig igaznak hazudni. Sőt minden ember a másikban látja azt, ami hazug. A politikai oldalakon állók meggyőződéssel hirdetik, hogy a másik oldalon állók hazudnak, lopnak vagy csalnak, vagy ferdítik el az igazságot. Az emberi jóságba vetett hit (ami jórészt saját jóságunkba vetett hit) nem enged eljutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy az ember legjobban saját magát képes becsapni. Minden hazugság, ami napfényre kerül, korábban megingathatatlan igazság volt. Minden állításunkat, amiről kiderül, hogy helytelen volt, korábban helyesnek gondoltuk. Honnan is tudhatnánk, hogy mi a helyes? Puszta illúzió, hogy a másik viszonylatában elgondolt jóság elegendő. Nem segít ki a bajból engem, hogy a másik gyorsabban vagy hamarabb ugrott le a szakadékról, ha végül én is ezt tettem, mert azt gondoltam, így cselekszem helyesen. A többiek viszonylatában elgondolt jóság vagy helyes élet szemfényvesztés. Egyik kutya,másik eb.

Szóval elkezdtem olvasni ezt a vaskos Etikát, mert rájöttem, hogy nem tudom, hogyan is kellene másként megfogalmazni a kérdéseimet. Hogyan kellene másként kérdezni. Másra rákérdezni. Olyan részletekre, amelyek az egész szempontjából jelentőségteljesebbek? Mert ez nem ösztönös. Önsanyargatás által formálódik és alakul ki. Mit kell tennem? Mi a helyes? Olyan kérdések, amelyekkel mindannyian foglalkozunk, azonban kevesen gondolják végig, hogy a válaszok nem olyan egyszerűek mint ahogyan azt elképzelik. És súlyos tévedések sora sem döbbenti meg őket és nem gondolják végig, hogy lehetséges, hogy tévedéseik azért következnek be, mert elhamarkodottan ítéltek jóról és rosszról, helyesről és helytelenről, hogy azzal az előfeltételezéssel hoznak döntéseket, hogy tudják hogyan kell jó és helyes döntéseket hozni. Ezt jelenti a saját jóságba vetett hit. Hogy meg tudom ítélni könnyedén, hogy mi a jó és mi a rossz. Félelmetesen kirajzolódik ma mindaz, ami kétezer-ötszáz éve Görögországban volt. Az emberek egy jelentős része a saját képére formált istenekben hitt. Akik semmiben sem különböznek tőlük. Ugyanolyanok, így természetesen nem követelnek mást, mint amit maguk is tesznek. A jó és a rossz fogalma irrelevánssá vált: hiszen az istenek ugyanolyan “jók” és ugyanolyan “rosszak” voltak, mint “követőek” akik ilyenné alakították őket. Akár csak ma: ahogyan a személyes megváltóból személyi tréner lett és az ingyen kegyelemből leértékelt áru, a testvéri szeretetből olcsó, a rossz fölött szemet hunyó tolerancia, a keresztény életből matricák autókon, hűtőszekrényeken, gitárokon és mellkasokon; hogyan lett Jézus barátból cimborává, aki hasonszőrű, “bűnös” mint én.

Na de mindig van másik út is, így volt a korabeli Görögországban más válasz is, nem csak a hagyományos vallás. Ezek pedig az úgynevezett misztérium-vallások, amelyek mai szóval élve erősen pszichologizáló vallások voltak. De talán nem is ez a megfelelő szó erre, sokkal inkább az, amit ma “ezotéria” címkével árusítanak a könyvesboltokban. Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire elszaporodtak ezek a tanítók és ezek a kiadványok. Akik ámulatba-ejtő magabiztossággal mondják meg, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A horoszkóp egy újabb formája ez. Mindenki megszólítva érzi magát és mindenki magára ismer. De a jó és a rossz itt is viszonylagos. A jó az, aki be van avatva, és beavatva az van, aki hallgat a misztikus tanítóra. A kritikusok tévedésben élnek. Ismerd meg önmagad - ez volt felírva a Delfoi Jósdának a bejárata fölé. Ismerd meg önmagad, amit aztán Szókratész is átvett és egésze más értelmezést adott neki. Ma a pszichológiának is vannak olyan komoly irányzatai, amelyek valós válaszokat keresnek, de ez a pszichológia nem populáris. Az embereket nem érdekli. Olcsó válaszok kellenek. Mint a horoszkóp. Világos, egyszerű: megvan az aznapi “vezetés”. Mindegy is, hogy e mögött milyen isten van, vagy van e mögötte egy isten. A lényeg hogy valaki viseljen felelősséget helyettem a döntéseimért. Még jobb, ha ez nem egy személyes isten, hanem egy személytelen erő, mert akkor adósa sem lehetek. Az erőt használhatom, de nem lehetek lekötelezettje.

A görög gondolkodók látva ezt a sehová sem vezető helyzetet, elkezdtek kérdezni. Szókratész módszere lényegében ez volt: kérdezett. Kérdezni tudni művészet. Főleg szókratészi módon. Úgy kérdezni, hogy a válaszoló saját válaszai következtében döbbenjen rá arra, hogy fogalma sincsen a válaszról. Saját maga döbbenjen rá saját tévedéseire. Szókratész módszere nagyon jól kiábrázolja azt a módszert ami a spirituális katyvaszból vezethet valahová. Hartmann azt írja, hogy a filozófia három kérdésre keresi a választ: mit gondolhatunk, mit kell tennünk és miben reménykedhetünk. Az első a klasszikus értelemben vett filozófia, ami leginkább elmélet. A második az etika, ami gyakorlatiasságot kölcsönöz a filozófiának és a harmadik ha jól értem a metafizika, ami a tapasztalaton-túliról, a transzcendensről gondolkodik.

Nem tudom, hogyan kellene másként kérdezni. Hogyan kellene másként megközelíteni ugyanazt a dolgot. Abban azonban biztos vagyok, hogy másként kell. Nem “lelki táplálékra” vagy “áhítatra” vagy “igehirdetésre” van szükség,. ezeknek mind megvan a helyük, hanem kérdésfeltevésekre másként. Aztán erre lehet, hogy egyáltalán nincs kereslet, és egyedül maradok a kérdésekkel, de tudom, hogy ez a jó döntés, mert végig jártam a válaszra találás útját. Ez az út igazán még csak most kezdődik. Sok olvasás szükséges ahhoz, hogy kitisztuljon a kép.

Mert az ember a döntéseiben végül tényleg egyedül van. Hiába a szöveg, hogy ott van Isten, mert ha ott is van, nem dönt helyetted nem erőszakolja meg az erkölcsi megítélésedet, attól, hogy ott van az Úr, még szörnyű tévedéseket is ejthetsz, mert az Úr ott volt Auschwitzban is, csak senki nem fontolta meg, amit mondott, mert mindenki meg volt győződve arról, hogy igaza van.