“Minden tettünk a “mit kell tennünk” kérdésével terhes. Minden új szituáció újra felteszi ezt a kérdést, s az élet minden pillanatában újra és újra meg kell válaszolnunk azt - kikerülhetetlenül és annak reménye nélkül, hogy bármilyen hatalom tehermentesíthetne a döntés kényszere alól. S a mindig új kérdésekre cselekedeteinkkel, valóságos magatartásunkkal kell válaszolnunk. Minden tettünk magán hordozza döntésünket. Még ha nem is volt tudatos, tevékenységünkben utólag felismerjük azt, olykor meg is bánjuk. Mert hogy a pró vagy a kontra választásainkban eltaláljuk-e a helyest, az sem a kérdésfelvetésben, sem a szituációban nincs benne; nincs semmilyen szükségszerűség; semmilyen segítő kéz. Mindenki önmagára van utalva, mindenkinek egyedül és önmagában kell a döntést meghoznia. És ha tévedett, önmaga viseli a döntéséért a felelősséget és a büntetést.”

Nicoali Hartmann, Etika, Az első alapkérdés

Elkezdtem olvasni Nicolai Hartmann Etikáját. Valahonnan ugyanis meg kellene tanulnom másként feltenni a kérdéseimet. Másként válaszokat adni a másként feltett kérdésekre. Az etikai gondolkodásmód nem valami olyasmi, ami kézenfekvő. Egyébként sem vagyok már annyira optimista az ember jóságát és szándékainak tisztaságát illetően amióta egyre jobban megismertem saját magamat és szándékaimat. Az ember valóban hajlamos az igazt hamisnak, a hamist pedig igaznak hazudni. Sőt minden ember a másikban látja azt, ami hazug. A politikai oldalakon állók meggyőződéssel hirdetik, hogy a másik oldalon állók hazudnak, lopnak vagy csalnak, vagy ferdítik el az igazságot. Az emberi jóságba vetett hit (ami jórészt saját jóságunkba vetett hit) nem enged eljutnunk ahhoz a felismeréshez, hogy az ember legjobban saját magát képes becsapni. Minden hazugság, ami napfényre kerül, korábban megingathatatlan igazság volt. Minden állításunkat, amiről kiderül, hogy helytelen volt, korábban helyesnek gondoltuk. Honnan is tudhatnánk, hogy mi a helyes? Puszta illúzió, hogy a másik viszonylatában elgondolt jóság elegendő. Nem segít ki a bajból engem, hogy a másik gyorsabban vagy hamarabb ugrott le a szakadékról, ha végül én is ezt tettem, mert azt gondoltam, így cselekszem helyesen. A többiek viszonylatában elgondolt jóság vagy helyes élet szemfényvesztés. Egyik kutya,másik eb.

Szóval elkezdtem olvasni ezt a vaskos Etikát, mert rájöttem, hogy nem tudom, hogyan is kellene másként megfogalmazni a kérdéseimet. Hogyan kellene másként kérdezni. Másra rákérdezni. Olyan részletekre, amelyek az egész szempontjából jelentőségteljesebbek? Mert ez nem ösztönös. Önsanyargatás által formálódik és alakul ki. Mit kell tennem? Mi a helyes? Olyan kérdések, amelyekkel mindannyian foglalkozunk, azonban kevesen gondolják végig, hogy a válaszok nem olyan egyszerűek mint ahogyan azt elképzelik. És súlyos tévedések sora sem döbbenti meg őket és nem gondolják végig, hogy lehetséges, hogy tévedéseik azért következnek be, mert elhamarkodottan ítéltek jóról és rosszról, helyesről és helytelenről, hogy azzal az előfeltételezéssel hoznak döntéseket, hogy tudják hogyan kell jó és helyes döntéseket hozni. Ezt jelenti a saját jóságba vetett hit. Hogy meg tudom ítélni könnyedén, hogy mi a jó és mi a rossz. Félelmetesen kirajzolódik ma mindaz, ami kétezer-ötszáz éve Görögországban volt. Az emberek egy jelentős része a saját képére formált istenekben hitt. Akik semmiben sem különböznek tőlük. Ugyanolyanok, így természetesen nem követelnek mást, mint amit maguk is tesznek. A jó és a rossz fogalma irrelevánssá vált: hiszen az istenek ugyanolyan “jók” és ugyanolyan “rosszak” voltak, mint “követőek” akik ilyenné alakították őket. Akár csak ma: ahogyan a személyes megváltóból személyi tréner lett és az ingyen kegyelemből leértékelt áru, a testvéri szeretetből olcsó, a rossz fölött szemet hunyó tolerancia, a keresztény életből matricák autókon, hűtőszekrényeken, gitárokon és mellkasokon; hogyan lett Jézus barátból cimborává, aki hasonszőrű, “bűnös” mint én.

Na de mindig van másik út is, így volt a korabeli Görögországban más válasz is, nem csak a hagyományos vallás. Ezek pedig az úgynevezett misztérium-vallások, amelyek mai szóval élve erősen pszichologizáló vallások voltak. De talán nem is ez a megfelelő szó erre, sokkal inkább az, amit ma “ezotéria” címkével árusítanak a könyvesboltokban. Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire elszaporodtak ezek a tanítók és ezek a kiadványok. Akik ámulatba-ejtő magabiztossággal mondják meg, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A horoszkóp egy újabb formája ez. Mindenki megszólítva érzi magát és mindenki magára ismer. De a jó és a rossz itt is viszonylagos. A jó az, aki be van avatva, és beavatva az van, aki hallgat a misztikus tanítóra. A kritikusok tévedésben élnek. Ismerd meg önmagad - ez volt felírva a Delfoi Jósdának a bejárata fölé. Ismerd meg önmagad, amit aztán Szókratész is átvett és egésze más értelmezést adott neki. Ma a pszichológiának is vannak olyan komoly irányzatai, amelyek valós válaszokat keresnek, de ez a pszichológia nem populáris. Az embereket nem érdekli. Olcsó válaszok kellenek. Mint a horoszkóp. Világos, egyszerű: megvan az aznapi “vezetés”. Mindegy is, hogy e mögött milyen isten van, vagy van e mögötte egy isten. A lényeg hogy valaki viseljen felelősséget helyettem a döntéseimért. Még jobb, ha ez nem egy személyes isten, hanem egy személytelen erő, mert akkor adósa sem lehetek. Az erőt használhatom, de nem lehetek lekötelezettje.

A görög gondolkodók látva ezt a sehová sem vezető helyzetet, elkezdtek kérdezni. Szókratész módszere lényegében ez volt: kérdezett. Kérdezni tudni művészet. Főleg szókratészi módon. Úgy kérdezni, hogy a válaszoló saját válaszai következtében döbbenjen rá arra, hogy fogalma sincsen a válaszról. Saját maga döbbenjen rá saját tévedéseire. Szókratész módszere nagyon jól kiábrázolja azt a módszert ami a spirituális katyvaszból vezethet valahová. Hartmann azt írja, hogy a filozófia három kérdésre keresi a választ: mit gondolhatunk, mit kell tennünk és miben reménykedhetünk. Az első a klasszikus értelemben vett filozófia, ami leginkább elmélet. A második az etika, ami gyakorlatiasságot kölcsönöz a filozófiának és a harmadik ha jól értem a metafizika, ami a tapasztalaton-túliról, a transzcendensről gondolkodik.

Nem tudom, hogyan kellene másként kérdezni. Hogyan kellene másként megközelíteni ugyanazt a dolgot. Abban azonban biztos vagyok, hogy másként kell. Nem “lelki táplálékra” vagy “áhítatra” vagy “igehirdetésre” van szükség,. ezeknek mind megvan a helyük, hanem kérdésfeltevésekre másként. Aztán erre lehet, hogy egyáltalán nincs kereslet, és egyedül maradok a kérdésekkel, de tudom, hogy ez a jó döntés, mert végig jártam a válaszra találás útját. Ez az út igazán még csak most kezdődik. Sok olvasás szükséges ahhoz, hogy kitisztuljon a kép.

Mert az ember a döntéseiben végül tényleg egyedül van. Hiába a szöveg, hogy ott van Isten, mert ha ott is van, nem dönt helyetted nem erőszakolja meg az erkölcsi megítélésedet, attól, hogy ott van az Úr, még szörnyű tévedéseket is ejthetsz, mert az Úr ott volt Auschwitzban is, csak senki nem fontolta meg, amit mondott, mert mindenki meg volt győződve arról, hogy igaza van.

„A filozófiában később vita alakult ki arról, hogy melyik ideák – ha egyáltalán léteznek – velünk születettek (idea innata). A kérdés az volt, hogy léteznek-e valamiféle a priori vagy „adott” premisszák (megértési folyamatok), amelyek tudatunk automatikus velejárói, vagy képzeteink és értelmünk pusztán a tapasztalatokból származnak? Ez a vita teljes eredményt csak Descartes-tal (deduktív racionalizmus) és Locke-kal (induktív empirizmus) hoz, amely két oldalt majd Kant igyekszik egyesíteni. A kérdésnek azonban messzire – egészen a középkorig – visszanyúló gyökerei vannak.”

Frank Sawyer, Filozófiai perspektívák, Pál apostoltól Aquinói Tamásig, 128. o.

Emlékszem, amikor egyetemen először kezdtem filozófiával illetve rendszeres teológiával foglalkozni. Egy darabig elkötelezetten olvastam a könyvet, majd meguntam, hogy nem értem. A megértést részben az olyan fogalmak akadályozták, amelyeket nem ismertem. Például az idegen (latin) kifejezések. Ezért úgy döntöttem, hogy magam mellé veszem az idegen szavak szótárát, és minden egyes idegen szót kikeresek belőle. Ez sokat segített, de még mindig jórészt nem értettem, hogy tulajdonképpen miről is van itten szó. Amikor az ember ilyen nehéz területet akar meghódítani, mindig újabb kihívások várják. Idővel rá kellett jönnöm, hogy szükséges ide egy filozófiai szótár is, ami abban segít, hogy az egyes magyarnak látszó, de egészen sajátos jelentést hordozó fogalmakat is megérthessem. Volt, amit sikerült is így, de volt, amit nem. Mert például a szerzők nem ugyanazt értették ugyanazon fogalmak alatt. Több féle jelentést hordozott egy-egy szó, attól függően, hogy az egyes szerzők milyen újabb tartalommal töltötték meg. Végül rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen csak olvasnom kell a szöveget, és a szöveg (ahogyan a Biblia is) saját magát magyarázza. Idővel egyre világososabbá vált, hogy az egyes fogalmakat az egyes szerzők milyen értelemben használják, és így kezdett oszlani a homály. Az történt, hogy értettem, hogy mit olvasok, de elmagyarázni nem tudtam, így rendre kudarcba fulladtak a próbálkozásim, hogy a diáktársaimnak segítsek megérteni ezt az egész történetet. Ez azért van, mert ezt a megértési folyamatot nem lehet megspórolni.

Minden tudományterület dolgozik egy sajátos fogalom-rendszerrel. Ez olykor csak az általa használt fogalmakból áll, de leggyakrabban olyan fogalmakból, amelyeket más területeken is használnak, de itt egészen más jelentéstartalommal bírnak. A teológiának, sőt egyáltalán a hitről történő mindenfajta beszédnek van egy sajátos fogalomkészlete és ezek a fogalmak speciális jelentéssel, vagy többletjelentéssel bírnak ebben az összefüggésben. Vannak olyan területek, amelyeket játszva sajátítottunk el, és természetesnek is veszünk, de vannak olyanok, amelyeknek az elsajátításához annyi erőfeszítés szükséges, mint egy új idegen nyelv megtanulásához. Szótárazás, szövegértés, beszédkészség, stb. Minden ember használ egy értelmezési keretet. Az értelmezési keret lényegében olyan, ami viszonyítási pontokat jelent, egyfajta koordinátarendszer, amiben az újonnan érkező információkat könnyedén értelmezni tudom. Valamilyenfajta megoldó kulcs. Legtöbbünk azonban nincsen tisztában azzal, hogy saját ítéletalkotásaink saját értelmezési keretünk összefüggésében születnek. Ilyen értelmezési keret ma a pszichológia, ami mielőtt a vallással kapcsolatba kerülhettél volna, már megvolt, és ebben a pszichológiai értelmezési keretben minden a Bibliából hozzád érkező információ pszichológiai tartalmat kap. Úgy tapasztalom, hogy ez a keret nagyon kevés teret enged az önreflexióra, az önmagam gondolataink a rákérdezésére úgy, hogy saját értelmezési kereteimet vitatom. A könyvek, netes anyagok, áhítatok és különféle kegyességi termékek általában a pszichologizáló értelmezési keretet használják. De ez nem az egyetlen értelmezési keret. Rájöttem, hogy ha előrébb akarok lépni a megértésben, szükséges egy új szemléletmód. Másként ránézni ugyanarra a dologra. A filozófia évezredeken keresztül szolgáltatott értelmezési keretet az Istenről való gondolkodásnak. Valahol ez a párbeszéd megszakadt. Megpróbáljuk felvenni a fonalat.

Ha másként szeretnénk ránézni ugyanarra a dologra, akkor egy új gondolkodásmódot kell elsajátítanunk. Például olyan régen használt viszonyrendszereket veszünk alapul egy téma vizsgálatakor, amit ma már lehet, hogy nem használunk, és ezzel együtt a ma használatos sémákat félretesszük. Ilyen viszonyrendszer volt az általános és az eseti egymáshoz való viszonya. A különböző korokban a különböző iskolák más és más fogalmakat használtak erre, például ilyen az univerzália és a partikula. Nagyon egyszerűen: a fa mint általános létező és az egyes, konkrét fa viszonya egymáshoz. Ez a felvetés számtalan variációt ad arra, hogy megpróbáljuk megérteni a létezést. Hogy mi miért létezik, és a létezők milyen viszonyban vannak egymással. És persze ennek etikai következményei is vannak a személyes életünkre nézve: attól függően, hogy milyen következtetésekre jutunk.

Egy példát említek, amit a későbbiekben majd jobban körbe is járok: attól függően, hogy a kérdésre, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás – milyen választ adunk, egészen más következtetésekre jutunk, és ezekből más és más etikai eredmények születnek. Bocsánat a pofátlan leegyszerűsítésért, de a nyugati gondolkodás több mint kétezer évében lényegében az a vita állt a középpontban, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Sawyer a fenti idézetben zseniálisan ennek a vitának mintegy ötszáz évét foglalta össze egy bekezdésben. A következőkben megnézzük ezt a vitát közelebbről is.

“Amikor Pál buzdít, hogy a rosszat jóval győzzük le, szeressünk másokat és úgy töltsük be a törvényt, akkor ezzel arra is gondol, hogy etikailag is fejlődhetünk akár a történelemben vagy a kialakult kulturális viselkedésformákban. Fontos erre emlékezni, máskülönben fatalistává válunk és azt mondjuk, hogy a dolgokon nem lehet változtatni, nem lehet megújítani. Pedig szinte mindig láthatunk példákat arra, hogyan történik ez. Látunk mindemellett sok etikai bukást és visszaesést is. Pál szerint a lényeg az, hogy “megváltozzunk”. Nem azt mondja, hogy ez a változás 100%-os lesz. Azt sem mondja, hogy gyorsan történik meg, bár van, amikor igen. A lényeg az, hogy a hit ethosza olyan erő, amely megújíthatja mindennapi életünket.” Frank Sawyer, Isteni célok és emberi lehetőségek, 39-40. o.

Érdekes felfedezni, hogy bár igen divatos megfogalmazás, hogy szükség van reformációra, megújulásra, de valahogyan ezeknek a megfogalmazásoknak a lényege nem az, ami a korabeli reformációt mozgatta. A felszínesség kultúrájában a reformáció innen nézve vallásos liturgiai reformnak tetszik csupán. Ennek megfelelően egyesek a külsőségek megújítását értik a reformáció alatt. Mások egészen más irányba indulnak el, és ez az, amiről most írni szeretnék. Az erkölcs irányába. Mi is tulajdonképpen a moralizmus? A moralizmus egy szabály-követő viselkedésmód. A közösség alkot, vagy értelmez egy szabályt, amelynek a betartása által az embert jónak, vagy rossznak lehet nyilvánítani. Érdekes, hogy míg mi az morál összefüggésében értelmezzük a jó és a rossz fogalmát, addig a Biblia (Pál apostol) leginkább jogi értelemben használta ezeket a szavakat. Pál apostolnál az üdvtörténet folyamata jogi folyamatként tárul elénk. Vádlott, elkövetett vétek, bíró, védőügyvéd, büntetés, helyettes áldozat, aki elszenvedi a büntetést, megigazulás vagy igaznak nyilvánítás, felszabadítás, adósságelengedés, és ebből következően hálából történő megújult élet.  Mivel Kávin János műveltségét tekintve maga is eredetileg jogász volt, könnyedén értelmezhette ezeket a jogi kategóriákat.

Ha az üdvtörténet egy bírósági tárgyalás és halálra ítélés köré épül fel, akkor itt nincsenek olyan viszonylagos kategóriák, mint az morál területén, ahol egy vétket lehet így, meg úgy érteni, és végül lehet addig csűrni csavarni, hogy valóban, Nietzsche kritikájának igazat adva, úgy értelmezzük, ahogyan az nekünk megfelelő. Egyik bűnös, mert nem szimpatikus, a másik meg nem bűnös, mert szimpatikus, Egyik bűnösségének a bizonyításához fűződik érdekünk, a másik igaznak nyilvánításához fűződik. A jog ennél messzemenőkig statikusabb. A bűnös, aki a vádlottak padján ül, bizonyítékokkal alátámasztottan bűnös. Az ítélete: halál. A bíró az Atya. Jézus közbenjár az ügyünkben, és felajánlja, hogy elszenvedi a hálálbüntetést az eredeti vádlott helyett. A Szentlélek a védőügyvéd, aki azért jár közbe az Atyánál, hogy fogadja el a Fiú, Jézus ajánlatát, hogy így megszabaduljon a vádlott a halálbüntetéstől, aki az ember. Végül Jézus ítéltetik halálra az eredeti vádlott, az ember helyett, de hogy helyettes áldozata elfogadható legyen, emberré lesz, aki mindenben hasonlóvá lesz az eredeti vádlotthoz, kivéve a vádlott bűnösségét. Így ítéltetik halálra önként vállalt szenvedése által az ártatlan az eredeti vádlott helyett. Jézus feltámad és a belé vetett hit által közbenjárására az Atya mindenkit igaznak nyilvánít (felment bűnei alól), aki Jézusban hisz. Ez az egész egy szigorú értelemben vett jogi folyamat. Az etika csak azt követően lép be a képbe.

És azt hiszem, épp ennek a felismerése állt a reformáció középpontjában. Hogy “Sola gratia” egyedül kegyelemből van üdvösségünk (megigazulásunk). Hogy ezért nem kell, de ezért nem is tehetünk semmit. Nem kell bűnbocsátó cédulákat vásárolni, nem kell Rómáiba zarándokolni, nem kell vezekelni és nem kell imádkozni és misézni a purgatóriumban veszteglő lelkekért, mert ez a tárgyalás már befejeződött. A tárgyaláson minden ember felmentést kapott, egyetlen kitétel van: a Jézusba vetett hit. Kegyelemből igazulunk meg. Egyszeriben az a kőkemény vallási morailzmus, ami a korabeli egyházat olyannyira meghatározta, semmivé foszlott. A szószékeken a prédikátorok elkezdtek az emberek nyelvén arról beszélni, hogy Isten mit tett az emberért. Így hullott darabjaira a vallási moralizmusból felépített hatalmas katedrális.

A keresztény etika az igaznak nyilvánítás, azaz a tárgyalás vége után veszi a kezdetét. Ez azt jelenti, hogy nem azért élek “helyes életet”, hogy Isten igaznak fogadjon el, és üdvözülhessek, hanem azért, mert megértettem, hogy Isten Jézus helyettes áldozatáért igaznak fogadott el. Ez a bűnök súlya alóli felszabadulás sarkalja az embert egy hálából fakadó életre. Amit a reformáció az etika területén hozott, az nem más, mint a teljesítmény-kényszer mentes élet. Isten nem azért fogad el igaznak, mert jóvá válok, hanem azért lehetek jó, mert Isten Jézusért elfogadott igaznak. Mintha törölték volna a rendszerből a priuszomat. Tiszta lap Nála.

Nekem valami ilyesmit jelent 2014-ben a reformáció.

Joggal tehetnéd fel a kérdést, hogy egyáltalán lehet-e bármit is másként. Lehet-e másként feltenni egy kérdést. Nem az van, hogy pusztán saját ismereteink hiányos voltára utaló jel az a naiv elképzelés, hogy feltehetünk egy kérdést másként? Esetleg úgy, ahogyan még soha nem tette fel más. Megközelíthetünk-e egy kérdést úgy, ahogyan azt még senki nem tette? És persze,mindeközben lehetséges-e a realitás talaján maradni és nem süppedni bele a sehová sem vezető idealizmusba. Nem tudom. Jogos kérdés.

Nem arra gondolok, hogy mindenképpen valami mást kell kitalálni. Nem az eddig nem létező létrehozására tett kísérlet az, amikor megpróbáljuk másként megközelíteni a kérdéseket és kihívásokat, amelyekkel szembekerülünk, hanem egy  próbálkozás, hogy egy adott módszert átvigyünk egyik területről a másikra. Egyfajta átkonvertálás. Ez egy gondolkodásbeli ugrást igényel. A hagyományos, vagy bejáratott gondolkodási pályák újraértékelése, és ha szükséges, az elvetése is. Valami ilyesmi a filozófia. Népszerűtlen és lenézett tudomány, de azt hiszem, ez a tragédiánk is. Hogy elveszett az a filozófusi viszonyulásunk a világhoz, ami mindig arra törekszik, hogy úgy közelítsen a dolgokhoz, mintha azokat most látná először életében. Egyfajta gyermeki naivitással. Analitikusan figyelve majd az analízis eredményeként konzekvenciákat levonva. A cél nem az új létrehozására való törekvés, hanem az, hogy a dolgok elemzését követően megértsük, hogyan működnek a dolgok.

Végül ez azt jelenti, hogy nem a végkifejlet szempontjából nézzük a dolgokat. Nem veszünk alapul evidenciákat. A létra legalsó fokán kezdjük a megismerést. Állításokat a folyamat közben fogalmazunk meg. Leszámolás az előfeltételezésekkel, az előítéletekkel, a magyarázóelvként funkcionáló meta-narratívákkal.

Nem harap-e végül minden kígyó a saját farkába? Lehet. De ezt az állítást csak akkor tudjuk érvekkel alátámasztani, ha próbát teszünk arra, hogy megalkossunk egy olyan kígyót, ami nem ezt teszi. Végül lehetséges, hogy ugyanoda jutunk, és beigazolódik az előfeltevésünk (minden kígyó a saját farkába harap), de ez már nem előfeltevés lesz, hanem egy tapasztalati úton szerzett következtetés.