sokajóból

"Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is." Nietzsche

Eredj, ha tudsz

2015. január 13. 11:40 - Szikszai/Szabolcs

Mintha az élet nem lenne más, mint szüntelen vándorlás.

kisem.PNGElmenni nem lehet jól. Azon gondolkodtam, hogy ma ezzel a szóval illetjük, ha valaki elhagyja a lakóhelyét: mobilis. A mobilitás fontos társadalmi képesség lett. Erény. De az ember valahogyan nem szívesen mobilis. Mert nem lehet jól elmenni. Az elmenés mindig valami törés. Hiba a rendszerben. Elmenni onnan szoktak, ahol nem jó. Elmenni a jobb reményében szoktak. Közben rádöbbenek saját sokadik elmenésemen elmélkedve, hogy ez a mobilitás-dolog nem is olyan új jelenség. Az egész Biblia egy állandó, szűnni nem tudó, vagy szűnni nem akaró úton-levés. Valahonnan valahová tartás. Nyugtalan mindig-tovább-menés. Mintha az élet nem lenne más, mint szüntelen vándorlás.

Menj ki néped közül, rokonságodból, és menj arra a helyre, amelyet majd mutatok neked - mondja Isten Ábrahámnak.  Pontosabban Ábrámnak. Ábrahám csak később lesz Ábrámból. Mert az az ember, aki egyszer elhagyta a helyet, ahol született, már soha nem lesz ugyanaz az ember. Visszatérni már megfutamodás vagy kudarc. Az ember mindig okkal megy el. Okkal hagyja el a hazáját. Okkal keres új helyet. Ábrám az ígéret beteljesülésének a reményében. Az ember, aki elhagyta rokonságát, a biztonságot nyújtó közeget, ahol minden kézre állt, amit addig otthonnak nevezett, már soha nem lesz ugyanaz az ember. Más lesz még a neve is. Honnan való is vagy? Pedig annak, aki elindult, és elhagyta a helyet, ahonnan való, már semmit sem jelent idővel a hely, ahonnan való. Honnan való vagy? Mindenhonnan, ahol végighaladtam - mondhatná Ábrahám, és vele együtt mindenki, aki engedett ennek a küldetésnek: menj el!

Menjetek el - ismétli meg Jézus ezt a mondatot. Mert a keresztény mindig valahová megy. Egy tanárom mesélt egyszer egy viccet, aki amúgy egy visszafogott, komoly úriember volt, olyan, akiről azt gondolná az ember, hogy egy régi korból maradt itt. A vicc így szól: A székely fia kérdezi édesapjától, amikor meglát egy sündisznót: édesapám, mi ez? Mire az öreg székely megvakarja a tarkóját, és így szól: hát fiam, ez vagy valami, vagy valahová megy. Menj el? Ilyen az az ember is, aki szót fogad Isten parancsának: valami, vagy valahová megy. Állandóan változóban lévő, mindig új utakat kereső, akarva és akaratlanul is tovább utazó valami. A keresztény egy “valami, ami valahová megy”. Egy a kívülállók számára megérthetetlen kreatúra. Nem minden keresztény ilyen, sőt! Az ember alapvetően nem ilyen. Csak az tudja, milyen kutya-nehéz dologról van szó, aki ment már el. Saját  döntéséből, vagy a helyzet szülte kényszer miatt, de átélte ezt a történetet. A többiek számára ez a menj el megérthetetlen. A többiek csak szemedre vetik, hogy elmész. Aki elmegy, árulóvá lesz. És ebben a vádban sok igazság van. Mert aki Istennek enged, az elárulja azokat, akik nem engednek neki. Csak azok szemében áruló, aki enged a parancsnak (menj el!), akik engedetlenek. Mert a parancs nem csak Ábrahámnak szól.