sokajóból

"Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is." Nietzsche

Kritikátlan kritikusok

2014. november 28. 10:29 - Szikszai/Szabolcs

Ha én tévedhetek is, Isten sohasem téved

johnupdike_davidhernandez.jpg“Clarence-et megindította, hogy a másik ember ily pőrén megmutatta előtte legbelsőbb meggyőződéseit, ám abban a változatlan hitben hagyta el Deartholt finom házát, hogy épp az ellenkezője az igaz: az élet, összes kockázatával és végső vereségével együtt, azok felé az egykedvű , könyörtelen, személytelen igazságok felé tart, amelyeket az omladozó öregtorony mállatag falain túl elterülő széles nagyvilágban naponta tárnak fel az istentelen emberek. Neki már olyan zárt, dohos és sötét lett a keresztény várkastély, hogy inkább érezte az ördög barlangjának.” John Updike, Isten velünk vonul

Updike regényének első része egy presbiteriánus lelkészről szól, közelebbről arról, hogy a lelkész hogyan veszítette el a hitét. Félelmetes végighaladni Clarence tiszteletessel hite elvesztésének az útján, és ahogyan vele haladunk, és részesei vagyunk párbeszédeinek, külső és benne zajló belső dialógusainak, külső szemlélőként mi látjuk, amit Clarence tiszteletes nem lát. A probléma gyökeréig ugyanis nem jut el a regénybeli lelkész: hogy lehetséges, hogy a hit fogalmát értette félre. Sőt, talán még így pontosabb: nem vette számításba, hogy a hit több-dimenziós és dinamikus. Magam számára így tudnám megfogalmazni: a hit történik.

A regénybeli lelkész egy logikai hurok foglyává válik, amiben vagy-vagy helyzetbe kerül. De ez a vagy-vagy helyzet nem az a végső és kikerülhetetlen vagy-vagy, amiről Kierkegaard beszél, hanem egy téves hitértelmezésből fakadó választási helyzet. A lelkész naivnak mondható hite képtelen feloldani a hitében azokat a tudományos felismeréseket, amelyekkel szembesül. Konkrétan a relativitás- és a kvantumelméletet. Így válik a külső változó, tudományos területeken rohamléptekkel előre haladó világ a látszólagos szabadság terepévé, míg a hit börtönné, zárttá, sötétté és dohossá. Már nem is a hit várkastélya, hanem az ördög barlangja.

A regény elgondolkodtató mindazoknak, akik még nem élték át saját hitük elementáris erővel történő átalakulását. Abból a fajta első naivitásból a második naivitásba történő áthaladást, ami után a hitünk kiállta a kételkedés hét-fogását. Ha jól értem Paul Ricoeur elméletét, akkor az első és a második naivitás között az a különbség, hogy az első naivitásban azt szeretném hinni, hogy a világ és Isten olyan, amilyennek elképzeltem. A második naivitásban viszont a világot és Istent olyannak fogadom el, amilyen. Ezzel együtt az első naivitásban azzal vagyok elfoglalva, hogy magam számára (és a világ számára is) bebizonyítsam, hogy a világ és Isten olyan, amilyenek elképzeltem. A második naivitásban pedig azzal, hogy megismerjem a világot és Istent olyannak, amilyen. Az első naivitásból a második naivitásba haladva az ember mindenesetre átmegy a saját halál árnyékénak a völgyén. Isten ott is velünk van, de ez a völgy a kétely birodalma. A kétely azt az illúziót hiteti el velünk, hogy ha tévedtünk Istennel és a világgal kapcsolatban, akkor erre a nihil vagy az agnoszticizmus a válasz (a semmi van csak, és a semmi is egyre fogy; vagy a másik, hogy semmit nem tudhatunk igazán). A történet viszont arról szól, hogy az ember, aki elindult ezen az úton (nem mindenki indul el), felismeri-e, hogy nem Istenben és a világban csalódott, hanem saját Istenről és a világról alkotott naiv elképzeléseiben. A kétely birodalmában, saját hitem legnagyobb megpróbáltatásában a megfelelő válasz, ami tovább visz engem, az annak a felismerése, hogy magamban csalódtam. A naiv hitet veszítem el. Azt a naiv hitet, hogy nem tévedhetek, ha Isten mellett vagyok. Amikor ez a hit meghal, akkor kezdődik a második naivitás, amikor rádöbbenek, hogy a hitem nem garancia arra, hogy nem ismerhetem félre a világot és Istent. Szerintem ezt a hitet nevezik a hitvallások “szívbéli bizalomnak, amelyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt szívünkben”.

Clarence elveszti a hitét, ahogyan vele tömegesen sokan mások is. Mert képtelen kettéválasztani a saját hitét és ennél fogva Istenről alkotott saját elképzeléseit magától Istentől, aki ismeretlenből válik ismertté számunkra, ahogyan törekszünk a magunkban való kételkedés által megismerni őt. Amikor nem benne kételkedünk, hanem rá hagyatkozunk és magunkban kételkedünk. A második naivitás a szabadság attól a félelemtől, hogy mi van, ha nincsen igazam. Szabaddá válok a tévedésre, mert ha én tévedhetek is, Isten sohasem téved.