sokajóból

"Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is." Nietzsche

Egymás-mellett-elmenésben

2014. november 26. 12:36 - Szikszai/Szabolcs

Sóvár vágyakozással a szívében jár-kel mindenki

0310_hartmann_konferenz.jpg“Persze, nem mindnekinek lehet a másik emberbe belemerülnie, illetve belefelejtkeznie. A mélyebb társjelleg minden bizonnyal egyedi és kivételes jelenség. De nem azt látjuk-e mégis, hogy ebben az általános egymás-mellett-elmenésben sóvár vágyakozással a szívében jár-kel mindenki, abban reménykedve, hogy egyszer csak mégiscsak “meglátja”, felismeri, átérzi, szeretve megérti őt a másik. És nem szenvedünk-e attól nap mint nap, hogy nem ért meg, idegenként kezel, elnéz mellettünk a másik? És nem mindannyiunk nagy csalódása-e az életben, hogy kielégületlen szívvel, üres kézzel kell továbbállnunk, hogy úgy kell továbbélnünk, hogy feleslegesek, észrevétlenek, hiábavalóak vagyunk a másik számára, hogy senki nem reagál ránk, nem értékel, mindenki visszautasít minket?”

Nicolai Hartmann, Etika, Az egymás-mellett-elmenésről, 40.o.

Most, hogy magunk között maradtunk, nyugodtan beszélhetünk végre az önzésről. Nem a másik önzéséről, mert az soha nem volt tabu, hanem a saját önzésünkről. A személyes, a tőlem elválaszthatatlanul hozzám tartozó önzésről, ami csak úgy érthető meg, ha magamat megértem. Beszéljünk arról az önzésről, ami képtelenné tesz arra, hogy ne önmagamon keresztül értékeljek mindent. Arról a már-már nárcisztikus viszonyulásról, amiben én a dolgokat csak a saját magam összefüggésében vagyok képes értékelni. Valami akkor jó vagy nem jó, ha nekem jó vagy nekem nem jó. Voltaképpen ez az önzés. Minden más, ami a cselekvés szintjén megvalósul, ebből az alapviszonyulásból növekszik fel. Megfosztom a másikat a támogatásomtól, mert amit tesz, az számomra nem jó. Nekem nem hoz hasznot, nem tartom helyesnek. Itt nem arról van szó, hogy rosszat tesz nekem vele a másik, hanem arról, hogy nem az elvárásaimnak, saját elképzeléseimnek megfelelően cselekszik. Hogy a másik nem én vagyok.

Saját önzésünk aztán megteremt egy olyan világot maga körül, amelyre soha nem vágytunk, hanem épp hogy az ellenkezőjére. Arra vágytunk, hogy figyelmesek legyenek velünk, hogy komolyan vegyenek, hogy egészen személyre szabottan alkossanak rólunk véleményt, hogy a valós cselekedeteink alapján ítéljenek meg minket, és természetesen, ha hibáztunk, legyenek velünk elnézőek. De miközben ezekre a dolgokra vágytunk, nem voltunk figyelmesek másokkal, nem vettük komolyan őket, elnagyolt általánosságokban alkottunk véleményt róluk, nem a valós cselekedeteik alapján ítéltük meg őket, hanem előítéleteink alapján, ha pedig hibáztak, könyörtelenek voltunk. Az önzés vakká teszi az embert arra, hogy észrevegye, hogy mennyire igazságtalanul hozza meg a döntéseit, és menyire korrupt módon viszonyul önmagához. Mindent magának akar, de semmit sem adni cserébe.

Az egymás-mellett-elmenés kultúrájának nem a másik iránti közöny a mozgatórugója, hanem az önzés. Mert miközben elmegyek a másik mellett, erkölcsi felsőbbrendűségemben elítélem, mert elmegy mellettem. A másik ugyanezt teszi, amikor én elmegyek mellette. Nincsenek metszéspontok. Nincsenek találkozások. Találkozási pontok. Az önzés mindig arra összepontosít, hogy vele találkozzanak, és nem arra, hogy ő találkozzon. A figyelem középpontjában nem a másik van, hanem az én.

Az önzés emberi kultúrájában kikerülhetetlenül és elhazudhatatlanul ott áll Jézus keresztje a középpontban. Ahogyan Oscar Cullmann fogalmaz: Krisztus a középpont. Az idők teljessége, és mindenféle teljesség. A kereszt egy metszéspont: Isten és ember, ember és ember találkozásának a helye. A kereszt, ahol egyszer fontosabb volt a másik, mint az én.