sokajóból

"Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is." Nietzsche

A rózsa neve: Paul Tillich

2014. november 12. 08:59 - Szikszai/Szabolcs

A könyvekben rejlő veszélyek miatti aggodalom

umberto_eco-2.jpg“A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.” Umberto Eco, A rózsa neve

Hogy hogyan tartozik össze Umberto Eco regénye és Paul Tillich neve, az remélhetőleg hamarosan ki fog derülni, de mielőtt erre rátérnénk, vessünk egy pillantást a regényre. Aki nem olvasta, csak a filmet látta, annak mindenképpen ajánlom, hogy olvassa el, mert a Rózsa neve nem a történetről szól, hanem a történetbe ágyazott dialógusról, ami szükségszerűen háttérbe szorul egy filmben. A történet egyszerű: egy középkori kolostorban vagyunk, ahol rejtélyes módon sorra halnak meg a szerzetesek, furcsábbnál furcsább módokon és helyeken. Vilmos, a ferences szerzetes azért jön a kolostorba, hogy kiderítse, mi folyik itt. Lényegében ennyi az alaptörténet. Viszont Eco a Rózsa nevével többet tesz, mint semhogy egy izgalmas történetet mesél el. A regény felöleli az egész korabeli társadalmi és politikai élet minden részletét; beletekinthetünk a középkor emberének a mindennapjaiba, és ezen felül a Rózsa neve egy teológiai-filozófiai történeti munka is. Az egyháztörténeti vonatkozásokról már nem is beszélve. De a Rózsa neve még ennél is több.

Egy alapgondolatot szeretnék kiemelni a regényből. Talán nem számít cselekményleírásnak, ha elmondom, hogy a regény a könyvek és a könyvek értelmezéséről szóló dialógusra épül. A szereplők különböző álláspontokat képviselnek az agg és már vak szerzetestől Vilmosig, a furcsán modern gondolkodású ferences szerzetesig az álláspontok rétegzettek. A kolostornak ugyanis van egy hatalmas könyvtára. A kérdés már csak az, hogy mire való a könyv, és hogy minden ember, aki érdeklődik, szabadon hozzáférhet-e a könyvekben lévő információkhoz. Képes-e mindenki szabadon értelmezni mindazt, amit egy nagy gondolkodó leírt egy könyvbe. A könyv információ, az információ pedig hatalom, és így kerül a könyv a  figyelem középpontjába, mert a vita arról zajlik, hogy ki birtokolja a hatalmat? Képes-e mindenki élni azzal a hatalommal, amit a tudás jelent. Mi alapján dönthetjük el, hogy kinek van joga az információ birtoklásához, és kinek nincsen? Ki eléggé bölcs és érett ahhoz, hogy megfelelő módon kezelje a könyvekben rejlő információkat (hatalom) és ki az, aki nem eléggé bölcs erre. Ki dönti el, hogy ki bölcs és ki nem?

Egy professzor egyszer azt mondta nekem, hogy őt nem az érdekli, hogy mit olvastam Nietzsché-ről, vagy Kantról, hanem az érdekli, hogy mit olvastam Nietzchét-től vagy Kant-tól. A követelmény jogos, de ha valaki olvasott már Nietzsché-t vagy Kantot, jól tudja, hogy igen csak zavarbaejtő és nehezen értelmezhető, és ráadásul az emberben keresztény teológusként még van is egy nagyon erős szorongás, nehogy “megfertőzze” a gondolkodását az, amit olvas. És meg is érkeztünk oda, amiről a Rózsa neve szól. A legtöbb idősebb keresztény óvva inti attól a fiatalabbakat, hogy olyan műveket olvassanak, amelyek nem tartoznak bele a keresztény kánonba. Pedig valójában mindent el kellene olvasni. Mindent. De ez nem lenne szabad, hogy azt jelentse, hogy mindent el is kellene fogadnunk belőle. Lehetetlen is, mert ha elkezdünk olvasni, rájövünk, hogy ezren ezer félét állítanak. Mennyivel egyszerűbb elfogadni valakinek a véleményét Nietzsche Hatalom akarásáról, aki olvasta a könyvet, és helyettünk véleményt alkotott nekünk róla. Mennyivel nehezebb nekünk végigolvasnunk, és összezavarodnunk, felháborodnunk, elbizonytalanodnunk, kétségbeesnünk, rádöbbennünk, hogy nagyon keveset tudunk. Valami hasonlóról beszél Nicolaus Cusanus Tudós tudatlanság című könyvében. Téves és önhitt tudás az, amely nem saját megértésem által alakul ki, hanem másod-kézből kapott értelmezések által. Veszélyes is, mert amire nem én jöttem rá, azt túlzó magabiztossággal fogom képviselni, mert nem értem, hogy a véleményem csak egy a lehetséges vélemények közül.

paultillich.jpgDe térjünk rá arra, hogy hogyan kerül a képbe Paul Tillich. Paul Tillich a 20. század egyik legmeghatározóbb protestáns teológusa volt. Németországban született és tanított, majd elsőként állt ki egyetemi tanárként a zsidók mellett, ezért hamarosan menekülnie kellett Németországból, és az Egyesült Államokba emigrált. Haláláig különböző amerikai egyetemeken tanított. Egy rövid tanulmányt olvasok tőle, a címe: Létbátorság. Ebben a könyvben a bátorság fogalmának és erényének az értelmezése kapcsán veszi sorra a nyugati gondolkodás- történet korszakait, kezdve a preszókratikus filozófusoktól egészen Nietzsché-ig és az élet- és egzisztencialista filozófusokig (Bergson, Heidegger, Sartre). Sok teológiai munkát olvastam sok teológustól, de még messze nem eleget ahhoz, hogy találkozzam olyan teológusokkal, akik képesek a nyugati gondolkodók párbeszédét egy évezredeken átnyúló dialógusként értelmezni, amiben nincsenek feketelistás nevek. Kíváncsi voltam, hogy mit ír majd Tillich Nietzsche-ről, és megdöbbenve olvastam, hogy semmit a szokásos és kötelező szájhúzogatásból. Mert ha minden vélemény része az egy nagy dialógusnak, akkor minden vélemény releváns.

Nem vezet jóra, ha egyébként fontos szerző műveit csak azért nem olvassuk el, mert azt mondták, hogy az “nem jó” könyv, vagy ha azzal a prekoncepcióval olvassuk, hogy megcáfolhassuk, mert mielőtt meghallgattuk volna a véleményét, már tudtuk, hogy csak tévedhet. Voltaképpen arra jöttem rá, hogy az információval együtt járó hatalomért én vagyok a felelős. Az olvasó. Nincs ez másként a Bibliával sem.