sokajóból

"Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is." Nietzsche

Kételkedem, tehát kételkedem

2014. november 11. 08:16 - Szikszai/Szabolcs

a kétely és ami utána van

descartes.jpg

Vannak olyan módszerek, amelyekről a történelem bebizonyította, hogy hatásosan lehet a segítségükkel előrébb jutni a megértésben, a megismerésben. Érdemes óriások vállán állni, hogy ne nyeljen el a jelenkor törpe- perspektívája. A kételkedés egy olyan módszer, amiről bebizonyosodott, hogy segítségével a közönyből van út a megértés felé. Némi használati utasítás mindenképpen szükséges mellékletként, mert vannak mellékhatása is a kételynek, illetve nem megfelelő alkalmazása a kívánt eredmény helyett a fennálló helyzetet állandósítja, vagy egyenest rosszabbodik a helyzet.

Kezdjük Augusztinusz értelmezésével, mert az már önmagában megdöbbentő, hogy a sor, a kétely értelmezésének a kezdete egy egyházatyához, egy keresztény teológushoz kötődik. Augusztinusz így érvel a kétely témájában:

“De ki kételkedik abban, hogy él, emlékezik, ért és akar, gondolkodik, tud és ítél? Mert éppen, ha kételkedik, él ha kételkedik, emlékezik, miben kételkedik, ha kételkedik, belátja, hogy kételkedik; ha kételkedik, bizonyossághoz akar jutni, ha kételkedik, gondolkodik; ha kételkedik, tudja, hogy még nincs a tudás birtokában; ha kételkedik, ítél; nem szabad elhamarkodva hozzájárulni. Ha tehát valaki bármiről is kételkedik, mindebben nem kételkedhet; mert ha mindez nem lenne, semmiről sem kételkedhetne.”

 Szent Ágoston: Szent Ágoston breviárium, 44. o.

A kételkedés becsületes alkalmazása azt jelenti, hogy saját érzékeléseimben kételkedem. A szkepticizmus egészen más irányba fejlődött, és az, amit talán populáris szkepszisnek hívhatunk, már nem az önmagamban való kételkedésről, nem a saját érzékelésem és megítélésem fölötti kételyről szól, hanem például az Istenben történő kételkedésről. Pedig a szkepszis használata épp akkor segít, ha saját megítélésemben kételkedem. Amikor a kételkedést Isten léténél kezdem, akkor tulajdonképpen azt hagyom ki a kételyből, ami a legfontosabb: én kételkedem. Amiben kételkedhetem, az a saját érzékelésem. A saját elgondolásaim. Én kételkedem. Augusztinusz azzal érvel, hogy kételkedésünk bizonyíték kételkedésünk tárgyának a létére. Onnan tudhatom, hogy mindaz van, amiben kételkedem, hogy kételkedem benne.

René Descartes talán messze ismertebb a kétely témáját illetően, de azt hiszem, legalább annyira félremagyarázott is. A populáris szkepticizmus leginkább az ő nevéhez, vagy a tévesen idézett mondataihoz fűződik. Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok. Általában ezt szoktuk idézni tőle, és sokat elmond társadalmunk világnézeti alapbeállásáról az, hogy ezt a vallásosság ellenében idézzük. Egyfajta valláskritikaként, mert azt mondjuk, hogy aki vallásos, az nem kételkedik, aki nem kételkedik, nem gondolkodik. Pedig Descartes alapbeállása egészen más volt. Az idézett alaptétel pontosan így hangzik:

 “Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est.“

Ez pedig pontosan ezt jelenti: kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik. Ez a logikai érvelés így működik: én kételkedem - ha én képes vagyok kételkedni, akkor én gondolkodom, ha én képes vagyok gondolkodni, akkor én vagyok (létezem, mert csak egy létező gondolkodhat), ha én létezem, én vagyok, ha én vagyok. akkor lennie kell Istennek. A kételkedő emberből így lesz az érvelési folyamat végére istenbizonyíték. Mennyire más ez a következtetés, mint ennek az ellenkezője. A kétely nem érv Isten létével szemben, hanem a kételkedő ember maga is egy istenbizonyíték. Ha én vagyok, Isten van. Mert ha nincs? Akkor honnan vagyok én, aki kételkedem? Ha Isten nincs, akkor kételkednem kell abban, hogy én vagyok, ha én nem vagyok, nem gondolkodom, ha nem gondolkodom, nem kételkedem. Más logika. És azt hiszem, ha rádöbbenünk, hogy többféle érvelés is lehetséges, és nem minden érvelés logikus, akkor már tettünk egy lépést a jobb megértés felé.

Egy hiszékeny világban fontos a kétely, de kételkedni egy adott pontból kiindulva lehet. Vajon megfelelő kiindulási pont-e az, hogy kételkedem, mert nekem igazam van, és nekem igazam van mert kételkedem, és mert kételkedem, ezért nincsen Isten? Kételyem nem bizonyíték Isten nem-létére. Vajon az Isten létében való kételkedés előrébb visz-e? Milyen alapbeállásból alkotok véleményt a világban általam érzékelt és tapasztalt dolgokról. Mi alapján döntöm el, hogy mi igaz és mi hamis? Amikor egy politikai értelmezést is megengedő esettel szembesülök, mi alapján döntöm el, hogy melyik értelmezés a helyes? Nem lehetséges, hogy minden szkeptikusságom a pálya másik térfelén állókra irányul, és saját alapbeállásomat illetően a legkisebb mértékben sem vagyok szkeptikus? Ha ez így van, nem veszem számításba, hogy elhanyagolhatatlan tényező, hogy én kételkedem. Ha én kételkedem, indokaim és szándékaim vannak. Milyen indokból kételkedem? Melyek az előfeltevéseim, prekoncepcióim és premisszáim? Helyes premissza-e, hogy “nekem igazam van”? Nem csalom meg így magam, és ha igen, akkor nem joggal kételkedhetnék inkább önmagamban?


Kételkedhetem-e abban, hogy helyesen kételkedem?