sokajóból

"Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is." Nietzsche

Eredj, ha tudsz

2015. január 13. 11:40 - Szikszai/Szabolcs

Mintha az élet nem lenne más, mint szüntelen vándorlás.

kisem.PNGElmenni nem lehet jól. Azon gondolkodtam, hogy ma ezzel a szóval illetjük, ha valaki elhagyja a lakóhelyét: mobilis. A mobilitás fontos társadalmi képesség lett. Erény. De az ember valahogyan nem szívesen mobilis. Mert nem lehet jól elmenni. Az elmenés mindig valami törés. Hiba a rendszerben. Elmenni onnan szoktak, ahol nem jó. Elmenni a jobb reményében szoktak. Közben rádöbbenek saját sokadik elmenésemen elmélkedve, hogy ez a mobilitás-dolog nem is olyan új jelenség. Az egész Biblia egy állandó, szűnni nem tudó, vagy szűnni nem akaró úton-levés. Valahonnan valahová tartás. Nyugtalan mindig-tovább-menés. Mintha az élet nem lenne más, mint szüntelen vándorlás.

Menj ki néped közül, rokonságodból, és menj arra a helyre, amelyet majd mutatok neked - mondja Isten Ábrahámnak.  Pontosabban Ábrámnak. Ábrahám csak később lesz Ábrámból. Mert az az ember, aki egyszer elhagyta a helyet, ahol született, már soha nem lesz ugyanaz az ember. Visszatérni már megfutamodás vagy kudarc. Az ember mindig okkal megy el. Okkal hagyja el a hazáját. Okkal keres új helyet. Ábrám az ígéret beteljesülésének a reményében. Az ember, aki elhagyta rokonságát, a biztonságot nyújtó közeget, ahol minden kézre állt, amit addig otthonnak nevezett, már soha nem lesz ugyanaz az ember. Más lesz még a neve is. Honnan való is vagy? Pedig annak, aki elindult, és elhagyta a helyet, ahonnan való, már semmit sem jelent idővel a hely, ahonnan való. Honnan való vagy? Mindenhonnan, ahol végighaladtam - mondhatná Ábrahám, és vele együtt mindenki, aki engedett ennek a küldetésnek: menj el!

Menjetek el - ismétli meg Jézus ezt a mondatot. Mert a keresztény mindig valahová megy. Egy tanárom mesélt egyszer egy viccet, aki amúgy egy visszafogott, komoly úriember volt, olyan, akiről azt gondolná az ember, hogy egy régi korból maradt itt. A vicc így szól: A székely fia kérdezi édesapjától, amikor meglát egy sündisznót: édesapám, mi ez? Mire az öreg székely megvakarja a tarkóját, és így szól: hát fiam, ez vagy valami, vagy valahová megy. Menj el? Ilyen az az ember is, aki szót fogad Isten parancsának: valami, vagy valahová megy. Állandóan változóban lévő, mindig új utakat kereső, akarva és akaratlanul is tovább utazó valami. A keresztény egy “valami, ami valahová megy”. Egy a kívülállók számára megérthetetlen kreatúra. Nem minden keresztény ilyen, sőt! Az ember alapvetően nem ilyen. Csak az tudja, milyen kutya-nehéz dologról van szó, aki ment már el. Saját  döntéséből, vagy a helyzet szülte kényszer miatt, de átélte ezt a történetet. A többiek számára ez a menj el megérthetetlen. A többiek csak szemedre vetik, hogy elmész. Aki elmegy, árulóvá lesz. És ebben a vádban sok igazság van. Mert aki Istennek enged, az elárulja azokat, akik nem engednek neki. Csak azok szemében áruló, aki enged a parancsnak (menj el!), akik engedetlenek. Mert a parancs nem csak Ábrahámnak szól.

A kínai teológia

2014. december 12. 10:45 - Szikszai/Szabolcs

Sem a probléma sem a megoldás nem magában a szóban van, hanem abban, hogy hogyan fordítjuk le ezt a szót.

johnsteinbeck.jpg“- Hát nem érti? - kiáltotta. - Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek,hogy győzedelmeskedjenek a bűn fölött, és ezen az alapon a bűnt egyszerűen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megígéri, hogy “uralkodni fogsz” a bűnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára győzedelmeskednek majd a bűn fölött. De a héber szöveg a “timsel” szót használja, ami annyit jelent: “lehet”, vagyis választást enged az embernek. Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelősséget visszahárítja az emberre. Mert ha igaz, hogy lehetőséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetőséged van, hogy ne tedd meg. Érti már?” John Steinbeck, Édentől keletre

Az ilyen nagy volumenű felismerések mindig veszélyesek, mert az, akinek nincsenek meg az eszközei arra, hogy leellenőrizze ezt a felismerést, nem tudja megítélni, hogy ez most tényleg egy téves fordítás korrekciója, vagy egy másik téves fordítás, esetleg egy a lehetséges fordítási variánsok közül. Mások az ilyen nagy felismeréseket előszeretettel használják önigazolásként: tessék, az “egyház” megint elferdítette az igazságot. Az igazság azonban az, hogy egy ókori szöveg fordítása soha nem egyszerű történet. A fordító leteszi a voksát a szerinte legjobb variáns mellett, és bár ő tisztában van a szöveg mögött rejtőző dilemmával, az olvasó erről mit sem fog tudni. Ha minden fordítási variáns fel lenne tüntetve, a Bibliánkat utánfutóval kellene magunkkal szállítanunk. Ezért tanítják azokat, akik a Biblia szövegével életvitelszerűen foglalkoznak, éveken keresztül a bibliai nyelvek megértésére. Ami ennek az eredménye, az nem valami csodafegyver, nem valamilyen titkos tudás birtokosává válik valaki, aki ismeri a héber vagy a görög vagy a latin nyelvet, hanem sokkal inkább alázat, mert aki ismeri a szöveg mögött meghúzódó dilemmákat, az tisztában van azzal, hogy ami mellett letette végül a voksát, magában is értelmezés.

Steinbeck regénye - különösen ez a szakasza - nagy kedvencem. Az igazság azonban az, hogy a dolog nem olyan nagy horderejű, mint ahogyan azt Steinbeck Lee szájába adva elmeséli nekünk. Kezdjük ott, hogy a héber szöveg nem egy főnevet használ itt, hanem egy igét: valamivel bírni, valamit tenni. A szó nem lehetőséget jelent. Kétségtelenül így is lehet értelmezni: lehetőséged van, lehetőséggel bírsz, de ez jelentésében nem áll messze attól, hogy hatalommal bírsz, uralmad van rajta. Ezek ugyanazt jelentik: lehetősége annak van, akinek hatalmában áll valami. A kínai szolga által felismert probléma nem a héber szóban magában gyökerezik (TIMSEL), ugyanis a szó már egy ragozott forma: a  MÁSAL héber szóról van szó, ami annyit jelent, mint uralkodni, hatalmat gyakorolni, vagy ez a szó van az uralkodó jelentése mögött is. Sem a probléma sem a megoldás nem magában a szóban van, hanem abban, hogy hogyan fordítjuk le ezt a szót.

A fordítási probléma abból fakad, hogy a héber nyelvben az igeidőket nehéz meghatározni. Példaként szokás említeni ilyenkor azt, amikor Isten bemutatkozik Mózesnek, aki azt kérdezi az égő csipkebokornál, hogy mit mondjak, ki küldött, ki vagy te? Isten ezt mondja: mondd a népnek, hogy a VAGYOK küldött,VAGYOK, aki VAGYOK. Több nehéz fordítási dilemma is van a háttérben: az egyik az, hogy ez a “vagyok” a héberben egyszerűen a létige. De a probléma az igeidők meghatározása: vagyok, aki voltam (Ábrahám, Izsák és Jákób Istene); vagyok, aki leszek (aki kihozlak Egyiptomból, veletek leszek); Leszek, aki voltam (a jövőben is, ahogyan a múltban). Lényegében mindezek benne vannak ebben a mondatban, de a fordító le kell tegye a voksát egy variáns mellett, amiben benne van esszenciálisan mindez. Aztán majd az igehirdető, amikor erről beszél, kibontja (kibonthatja) ezeket a fordításban nem érzékelhető mélyebb, összetettebb tartalmakat is.

Steinbeck nagy felismerése nem más, mint egy harmadik variáns felmutatása, ami eleve ismert volt. Uralkodj! Uralkodni fogsz! Uralkodhatsz! A lényeg nem a fordítás vagy az eddig “eltitkolt” szó. Mert minden fordítás magába foglal valami elemi erővel ható üzenetet: az ember a bűnnel szemben, ami vágyódik rá (leselkedik, mint egy ragadozó, ami áldozatának elejtésére készül), szóval hatalma van rajta. Az ember nincs kiszolgáltatva a bűnnek.

Amit Steinbeck viszont nagyon éleslátóan felvet, az az erkölcsi helyzetmeghatározás és erkölcsi indokok és következmények alakulása. Az uralkodj! képes az embert agresszív igazság-érvényesítésre ösztökélni. Önhittség fakadhat belőle. A bűn fölötti “uralkodás” hamar mások bűnei fölötti uralkodássá lesz és így mások fölötti uralommá. Az uralkodni fogsz rajta egyfajta feszült várakozás: mintha nem rajtam múlna mindez. Talán igen, de biztosan nem most. Az hatalom, mint lehetőség (uralkodhatsz) ugyanakkor könnyen egy tetszik nem-tetszik pozíciót eredményezhet: könnyen én kerülhetek Isten szerepébe. A probléma megoldatlan marad.

A probléma gyökere ugyanis az, hogy az ember HONNAN meríthet támpontokat ahhoz, hogy felismerhesse a rá ragadozóként leselkedő bűnt, ami az ajtaja előtt áll, és arra vár, hogy rátörhessen, és megsemmisíthesse? Honnan származnak az erkölcsi támpontok? A történet nem olyan egyszerű. Ha hiszünk az ember eredendő jóságában (ami gyanítom, Steinbeck gondolatai mögött is meghúzódik), akkor megoldásnak tűnhet a lehetőség, a választás felmutatása, mint ami az ember sajátja. Ez azonban egy álmegoldás. Ugyanis az igazi kérdés az, hogy HONNAN tudhatja az ember, hogy mi a rossz? A jó és a rossz megkülönböztetésére való képtelenség épp a bűneset, Ádám és Éva történetének üzenete. Az ember megismeri a rosszat is, de aztán képtelen különbséget tenni jó és rossz között. Káin végül JÓNAK véli megölni Ábelt, számára ez megoldást jelentett. Ez volt az ő erkölcsi választása.

A keresztény hagyomány kezdetektől a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy nem az ember jó és rossz tudója, hanem Isten. Ami a bűn fölötti uralomra kapott képességet jelenti, az, hogy az ember Istenhez fordulhat az erkölcsi kihívásokban és Istentől kaphat megfelelő támpontokat. De a felelősség végül mégis az emberé, és ebben egyetértek Steinbeck-kel: ez alól a felelősség alól nem bújhatunk ki.

A körülhatároló aspektus

2014. december 10. 09:27 - Szikszai/Szabolcs

Nem lehet egyszerre A-nak is és B-nek is igaza.

th_0_istenicelok.jpg“Amikor a nyugati kereszténység elveszítette a hitét Isten Igéjében, akkor a nyugati kulturális mozgalmaknak két lehetőségük maradt. Az egyik a hit krízise volt, ami azt mondja, hogy nincsenek bizonyosságok, nincsenek igazi morális értékek, nincs mondanivaló, egy szóban kifejezve ez a nihilizmus. A másik lehetőség új abszolutizált irányzatok követése volt mint például: a kapitalista értékeké, a kommunista párt ideológiáié, tudományé, technikáé, önfejlődés vagy más hamis istenek. Ez valójában a felvilágosodás, romantika, fasizmus, kommunizmus és kapitalizmus története. Amikor háttérbe szorul Isten, akkor az istenek (mai ideológiai lehetőségek) annál fényesebben kezdenek el tündökölni.” Frank Sawyer, Isteni célok és emberi lehetőségek

A nyugati gondolkodás egyik meghatározó témája a rész és az egész egymáshoz fűződő viszonya. A fogalmak változnak ugyan, de a lényeg ugyanaz: e kettő egymáshoz fűződő viszonya és a következtetések annak megfelelően, hogy hogyan határozzuk meg a viszonyokat. Ez a megkülönböztetés egyébként fontos segítséget nyújt nekünk a gondolkodáshoz, ugyanis két hibától is megóv, ha a rész és az egész egymáshoz fűződő viszonyában gondoljuk végig a dolgokat. Az egyik, hogy miközben az egésszel foglalkozunk, nem vesszük számításba, hogy az nem más, mint részek összessége. A másik, hogy miközben egy-egy részen gondolkodunk, figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez a rész egy egész részét alkotja, ennél fogva nem lehet abszolút. Az első túlhangsúlyozása idealizmushoz vezet, a második túlhangsúlyozása materializmushoz.

Sawyer a hitről, mint körülhatároló aspektusról beszél. Az aspektus nézőpontot jelen, de itt nem csupán egy a többivel azonos nézőpontról van szó, hanem ez a nézőpont egyfajta rendszerező nézőpont. Az egész és a rész egyszerre-látása. Talán én ezt így fogalmaznám meg (és remélhetőleg nem tévedek nagyot) hogy a hit körülhatároló aspektusa a dolgok holisztikus szemléletét jelenti. A nagy egészbe foglalt részek együtt-látása úgy, hogy az aspektus maga nem része annak, amit lát.

Ez a téma számomra az utóbbi egy évben lett hangsúlyossá, amikor magam is átéltem azt a felismerést, hogy lehet egyazon dolognak számos olvasata annak megfelelően, hogy milyen aspektusból vizsgálom. Egészen odáig, amíg egy adott dolgot csak egy aspektusból láttunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak ez az egy aspektus létezik, vagy hogy csak ez az egy aspektus igaz. A másik más aspektusból szemlélve megfogalmazott véleményét is a saját aspektusunk szempontjai szerint értékeljük.

Az elmúlt egy évben egyazon egyház radikálisan különböző arcait volt lehetőségem közvetlen közelről látni. Korábban volt egy keretem ennek az egyháznak az értelmezésére, amiben a rész és az egész lényegében nem tért el egymástól (lásd: tárgyállandóság a korábbi bejegyzésben). Amikor szembesültem azzal, hogy számos más aspektus is létezik, választás elé állított a helyzet: vagy az a következtetést vonom le, hogy az összes többi szempont téves, vagy azt, hogy nem csak egy szempont van, és hogy minden szempont releváns. Ez azonban egy nihilista szemlélet. Ha azt mondom, mindenkinek igaza van, azt is mondom, hogy senkinek nincsen igaza, és végül ezzel azt állítom, hogy az igazság fogalma nem releváns, mert nincs igazság. Nem lehet egyszerre A-nak is és B-nek is igaza. És nem tévedhet egyszerre A is meg B is, hacsak nincs egy aspektusok fölött álló egész. Így jutottam el a rész és az egész viszonyához.

Sok szempontot adott ehhez Umberto Eco, A rózsa neve című regénye. A regényben egy könyvtárról van szó. Az, ahogyan érzékelem a könyvtárat a már megszerzett ismereteim alapján, nem azonos azzal, ami a könyvtár. A könyvtárnak tőlem, a szemlélőtől függetlenül létező saját struktúrája van. A szemlélődésem nem befolyásolja a könyvtár struktúráját. Tehát az egész a könyvtár tőlem függetlenül létező struktúrája, a saját aspektusom pedig a rész, ami a könyvtár megismerésére tett próbálkozásaim eredménye. Azt gondolom, rengeteg vita és háború megelőzhető lenne, ha figyelembe vennénk, hogy aspektusaink csupán részei egy egésznek. Pál apostol ezt mondja: töredékes az ismeretünk (rész szerint való).

A hit mint körülhatároló aspektus azt jelenti, hogy ezt az egész történetet, ami rólunk szól, nem a könyvtár egy sötét szobájának a perspektívájából szemlélem, nem is egy külső álláspontból azt állítva, hogy ez a tárgyilagosság, hanem egy olyan aspektusból, amely a tudós alázatára sarkall: valami olyasmivel van dolgom, ami meghaladja az én fogalmaimat. Az ember képtelen az egész teljes megismerésére, és a részek megismerése közben ennek a gondolatnak a figyelembe-vételéhez a hit körülhatároló aspektusa szükséges.

Klasszikus alap-szituáció a rész és az egész egymáshoz fűződő viszonyában a Teremtő és a teremtmények viszonya. Ha a teremtő hiányzik a megismerésünkből, szükségképpen a teremtmények közül azonosítunk valakit vagy valamit az abszolút igazzal: így születik az ideológia.

És én hiszek

2014. december 08. 13:23 - Szikszai/Szabolcs

Van egy igazság, de ez az igazság tőlünk független igazság

alister-mcgrath-2013-bw.jpeg“A kognitív pszichológiai kutatás többszörösen is bebizonyította, hogy az emberek oly módon igyekeznek megkeresni, idézni és értelmezni a bizonyítékokat, hogy azok fenntartsák a hitüket.  Az adatok értelmezését gyakran alapvetően befolyásolja a kutató hite. Ezek az implicit hitek gyakran olyan mélyen befészkelik magukat a tudatba, hogy hatással vannak arra, miként dolgozzák fel az emberek az információt és vonják le a következtetéseket. A vallásos és vallásellenes hitrendszerek egyaránt ellenállnak bárminek, ami azzal fenyeget, hogy aláássa őket. A mélyen elraktározott feltevések gyakran úgy adják elő ezeket az implicit elméleteket, mintha azok szinte egyáltalán nem befolyásolnák az adatokat.” Alister McGrath, Dawkins istene; gének, mémek és az élet értelme

 

Ember és ember között áthidalhatatlannak látszó szakadék van abban a tekintetben, hogy ki hogyan viszonyul az igazsághoz. Intelligenciától függetlenül vannak emberek, akik képtelenek különbséget tenni az igazság és a saját igazság-értelmezésük között. Tehát számukra az igazság nem egy “általam igaznak elfogadott” dolog, hanem maga az igazság. Tettenérhető ebben az igazsághoz való viszonyulásban a csecsemő édesanyjához fűződő viszonya. A csecsemő élete első hónapjaiban nem képes különbséget tenni saját teste és édesanyja teste között. Nem képes különbséget tenni a környezet és önmaga között. A különbségtételre való képességet nevezzük tárgyállandságnak: a tárgyak akkor is léteznek, ha nem érzékeljük őket. Ez azt jelenti, hogy a csecsemő megérti, hogy az érzékelés nem azonos az érzékelt dologgal. Ha nincs itt anya, nem azt jelenti, hogy megszűnt létezni, csupán azt, hogy nincs itt.

Azt gondolom, hogy az érett gondolkodás ismérve egyfajta a gondolkodás területén megnyilvánuló “tárgyállandóság”. Csak itt nem tárgyakról vagy személyekről van szó, hanem fogalmakról és eszmékről. Azt jelenti, hogy a fogalmak és az értékek, amelyeket a fogalmak magukban hordoznak, függetlenek az én érzékelésemtől. Nem azonos a fogalom és az általa közvetített érték azzal, ahogyan érzékelem, vagy megértem azt. Ez az én személyes megértésem és nem maga a fogalom. Magyarán az én igazam nem lehet azonos magával a tőlem függetlenül is létező igazsággal. És ezt továbbgondolhatjuk: például a “mi igazunk” mint nép, mint vallás, mint politikai párt, tudományos elmélet, eszmerendszer, állam vagy család, kis és nagy közösségek. Az igazunk nem lehet azonos a tőlünk függetlenül létező igazsággal.

A párbeszéd működésképességének az akadályozója ha a párbeszédben résztvevő felek nem egy tőlük függetlenül már párbeszédüket megelőzően is létező igazságról szólnak, hanem személyes igazságaik abszolútként történő bemutatásáról.

Nem azt állítom, hogy két vagy több igazság van, vagy hogy nincs igazság és minden relatív. Azt állítom, hogy van egy igazság, de ez az igazság tőlünk független igazság. Nem birtokolhatjuk ezt az igazságot. Az ember élete ennek az embertől függetlenül létező igazságnak a megismerésével telik, és mégsem képes azt megérteni még generációk áthagyományozott értelmezései révén sem. A sértődések és személyeskedések, amelyek az emberek között történnek, miközben dialógusban vannak, abból fakadnak, hogy a részvevő felek nem tesznek különbséget személyes érzékelésük és az igazság között. Vagy nekem van igazam, vagy neked. Ha neked igazad van, én tévedek, vagy én hazudok. Pedig az igazság független az ember igazság-érzékelésétől. Az ember igazságérzékelése sokkal több információt hordoz magában arról az emberről, aki érzékel, mint az igazságról, amit érzékel. Ezért izgalmasak az élettörténetek és az eszmék egymáshoz fűződő viszonya. Az ember számára nagyon vonzó elfogadni valamit igaznak, majd öntudatlanul ezt az igaznak elfogadott dolgot azonosítani az abszolút igazzal. Személyes igazság-érzékelésem abszolút igazként történő értelmezésének az oka bennem keresendő. Én nem akarom, hogy másként legyen, azt akarom, hogy ez legyen az igaz. Nem lehet másként.

A kereszténység egy kijelentés-vallás. Ez azt jelenti, hogy a keresztények hite szerint az igazság nem az embertől, hanem az Istentől származik. Nem az ember beszél Istenről, hanem Isten beszél magáról és mindarról, amit teremtett. Isten önmagát jelenti ki. Ezt a kijelentést tekintjük igaznak (abszolútnak). A probléma viszont így is fennáll, mert az ember igazság-érzékelése és az igazság nem azonosak egymással. Ezért a bibliamagyarázók ezer évek óta újra és újra hangsúlyozzák, hogy a Biblia saját magát magyarázza. Hogy az, hogy mit mondunk Istenről egyetlen módon lehet igaz: ha a Szentírás összefüggésében igaz. És még így is vannak értelmezési problémák bőven: ezért van annyi felekezet.

Ha egy ember még soha nem gondolt arra, hogy nem csak mások tévedhetnek, de ő maga is, az egyértelmű jele annak, hogy képtelen különbséget tenni a tőle függetlenül létező igazság és saját igazság-értelmezése között.

Izmuson-kívüliség

2014. december 04. 18:16 - Szikszai/Szabolcs

Az izmusokban gondolkodás töredezetté teszi a megértést.

gst_05.JPG"Az “izmusok” legfőbb hibája - legyen az racionalizmus, empírizmus, szenzualizmus, materializmus, pszichologizmus, logicizmus - a problémafelvetés szűk volta. Nem ismerik fel a jelenségek sokféleségét, és hamisan mindent egy kaptafára húznak fel." Nicolai Hartmann, Etika, Az erkölcsi jelenségek orientációs területei

Ráadásul az izmusok kizárólagosságra is törekszenek. Minden izmus szeretné elhitetni magáról, hogy a világ értelmezésének egyetlen helyes kerete. Legyen szó keresztyén vagy nem-keresztyén izmusról, minden izmus kizárólagosságra törekszik. Az izmusok ebből kifolyólag összeférhetetlenek. Nem emberek, hanem izmusok vitatkoznak. A beazonosított izmus (akár én azonosítom így magamat, akár mások) ennek következtében önálló életre kel, és eszközzé válnak képviselői. Parttalan izmusokkal vitatkozni, mert az izmusok nevükben szereplő perspektívából hajlandóak csak szemlélni a világot. Vagy egyetértesz egy izmussal, vagy nem lehet igazad.

Az izmusokban gondolkodás töredezetté teszi a megértést. Egyfajta izmuson-kívüliség szükséges ahhoz, hogy megértsük a tágabb kontextust. Hogy az izmusok is létrejönnek. Hogy ugyanazok a gondolatok koronként más és más izmusban realizálódnak. Hogy az izmusok csupán keretei egy szűkebb rész-igazság kibontakozásának.

Vegyünk egy példát. Az Újszövetség szerzői arra törekedtek, hogy kifejezésre juttassák, hogy az ember üdvössége nem morális cselekvései következményeként valósul meg, hanem Isten kegyelméből. Ha látjuk e mögött az érvelés mögött a kiváltó okot, megértjük, hogy nem arról van szó, hogy a tettek nem lényegesek, mert Isten úgyis üdvösséget ad. Az ingyen kegyelemből való üdvösség tana az erkölcsi teljesítményből származó üdvösség tanával szemben érvel a kegyelem üdvözítő ereje mellett. Nem erkölcsi teljesítményünk eredménye az üdvösség, hanem Isten ingyen adott kegyelmének a Jézusban megnyilvánuló szeretete okozza. Könnyen lehet ebből a tanításból (ingyen kegyelemből üdvösség) egyfajta “kegyelem-izmus”, amikor kiszakítjuk a kontextusból a tanítást, és miközben újrafogalmazzuk, tévedésbe esünk.

Ezért aztán az Újszövetség szerzői igyekeztek hangsúlyozni, hogy ugyanakkor az ingyen kegyelem nem legitimáció arra, hogy kivonjuk magunkat az erkölcsi törvények alól. Az ember erkölcsi élete viszont itt nem teljesítmény, amiért jutalom jár, hanem következmény, ami az ingyen kegyelem elfogadásából fakad. A könnyelmű erkölcsösség a kegyelem meg nem értéséből fakad. Érzékeny egyensúly ez, és minden esetben, amikor egyik mellett a másikat jobban hangsúlyozzuk, annak a veszélye fenyeget, hogy elfeledjük, hogy minek a viszonylatában beszéltünk a jó cselekedetekről, vagy az ingyen kegyelemről. Egymás viszonylatában. Amikor a kettő egyensúlya megbillen, mindkettő izmussá válik. Az izmus pedig intoleráns és kizárólagos. Az izmus nem tűr meg érzékeny egyensúlyokat.


Ezt az érzékeny egyensúlyt (ami mentes az izmusoktól) úgy lehetne szemléltetni, hogy azt mondjuk, a jó cselekedetek (erkölcsi élet) úgy viszonyulnak a kegyelemhez, mint ahogyan a gyöngy viszonyul a kagylóhoz. A kagyló léte teszi lehetővé az igazgyöngy létrejöttét. Nem az igazgyöngy hozza létre a kagylót, hanem a kagyló az igazgyöngyöt. Az izmusok nem egyensúlyban gondolkodnak. Az kagylóizmus a kagylót hangsúlyozza, a göngyizmus a gyöngyöt. A keresztyénség viszont nem egy izmus, még ha magába is foglal számos különböző izmust.

Vágyak istene

2014. december 01. 11:05 - Szikszai/Szabolcs

Mi a baja az embernek a kegyelemmel?

barth_1.jpg“De mit jelent ebben az összefüggésben Isten kegyelme? Meg kell látnunk, hogy nem magától értetődő,  ha az ember abban a tevékenységében, amit Isten megismerésének tart, nem marad egyedül, nem csak önmagával foglalkozik, a maga létének abszolutizálásával, a saját dicsősége tükörképének felállításával.  Ennek a gondolatmenetnek nem volna reális tárgya, és mint istenismeret, puszta öncsalás volna, amely tele van bizonytalansággal. A magunk erejéből minden Istenre vonatkozó gondolatmenet üres. “ Karl Barth, Isten megismerhetősége (In: Geréb Zsolt, Barth Károly dogmatikája)

Az ember nem tud nem vallásos lenni. Mivel általában véve az ember egy másik viszonylatában értelmezhető, valakinek lennie kell a másik szerepében. Az isten-nélküli önismeret Isten helyére is saját magát helyettesíti be. Ebben a tekintetben azok a keresztyének, akik saját önismeretükből következtetnek Isten milyenségére, ugyanazt teszik, mint azok, akik tagadják Isten létezését. Istenre nem lehet önmagamból következtetni. Az ember nem egy analógia Isten létére (ha vagyok, lennie kell Istennek). Ha önmagam létezéséből és milyenségéből következtetek Istenre, akkor az általam elképzelt Isten önmagam kivetítése lesz. Így redukálom Istent emberszabásúvá. De nem az ember alkotta (és alkotja) Istent, hanem Isten alkotta az embert. A saját képmására alkotta. Ez a képmás összetört, elhomályosult. Ez a képmás csak Jézus Krisztusban állt helyre. Ha saját “istenképűségemből” következtetek Istenre, és magamat használom analógiaként Isten megismerésére, szükségképpen egy torz istenképet kapok, mert az ember istenképűsége eltorzult.

Barth ebben a részben az úgynevezett természeti teológiát teszi kritika tárgyává (naturális teológia). Ennek az a lényege, hogy Isten a teremtett világ (és benne az ember) megértése által megismerhető. Barth szerint ez önbecsapáshoz vezet, mert Isten “egészen más”. Istent saját kinyilatkoztatása által lehet megismerni. És ez okoz gondot az embernek, és nem ritkán a keresztyéneknek is. Ugyanis ilyenkor felszínre kerül mindaz, amit én gondolok Istenről. Az Istenről bennem kialakult kép ütközik az Isten saját magáról kijelentet szavával. Ilyenkor hangzanak el ezek a mondatok: ezzel nem értek egyet; szerintem Isten nem ilyen; Isten nem büntethet meg; Istennek az ember értékes; és extrém de nagyon elterjedt formájában: az Ószövetség Istene nem azonos Jézus Krisztus atyjával. És persze a racionalista szemlélet is ide tartozik: a mitikus elemeket ki kell hagyni a kijelentésből, mert azok idejétmúltak. Így hoz létre az ember a Kijelentésből is egy saját(os) istent. Isten kijelentése magáról: részletek. Azokat az idézeteket megosztom Istenről, amely alátámasztja azt, amit róla gondolok, azokat pedig, amelyek nem férnek bele az Istenről alkotott képembe, egyszerűen kihagyom. Egy szerintem-isten szükségképpen hamis isten.

Barth azt mondja, hogy Isten megismerésének a lehetősége már önmagában is kegyelem.  Hogy az ember a Kijelentés (Biblia) és a benne tevékenykedő isteni Lélek munkája által képes megismerni az egyébként megismerhetetlent.

Mi a baja az embernek a kegyelemmel? Miért egyszerűbb egy olyan Istenben hinni, ami olyan mint én? Aki saját létem analógiája? Mert egy ilyen isten kiszámítható. Hiszen nem több, mint önmagam istenné-tétele.

A Kijelentés által megismert Isten megváltoztat, felforgatja mindazt, amit eddig magamról gondoltam, mély nyomot hagy rajtam minden egyes találkozás ezzel az Istennel. Ez az Isten azt mondja én a VAGYOK vagyok (héberben ez a létige). Aki nem az ember analógiája, önmagából levont következtetése, hanem az az Isten, aki által értelmet nyer a létezésem.

2 komment

Placebo-kegyelem

2014. november 29. 22:55 - Szikszai/Szabolcs

Az ember képtelen magának megbocsátani

bonhoeffer.jpg“...a hit hiányáról szóló panasz mindig a tudatos vagy már nem tudatos engedetlenségből származik, és hogy ennek a panasznak az olcsó kegyelem vigasza nagyon is megfelelő. Így azonban töretlen marad az engedetlenség és a kegyelemről szóló ige olyan vigasztalás lesz, amelyet az engedetlen önmagának hirdet, olyan bűnbocsánattá amelyet önmagának oszt. Ezzel azonban üressé válik számára az igehirdetés, többé nem hallja. És ha ezerszer is megbocsátja magának a bűnöket, mégsem képes a valódi bűnbocsánatban hinni, mégpedig azért, mert egyáltalán nem is részesül annak ajándékaiban. A hitetlenség az olcsó kegyelemből él, mert meg akar maradni az engedetlenségben.” Dietrich Bonhoeffer, Követés

Bocsáss meg magadnak - hangzik gyakran a spanyolviasz-szerű felszólítás, és az ember hevesen bólogat, mert azt hiszi, már mindennel próbálkozott, de erre még nem gondolt. Rendben, megpróbálkozom ezzel: megbocsátok magamnak. De hogyan bocsáthatnék meg magamnak? Elkövettem magam ellen valami bűnt? Saját magam ellen vétkeztem? Nem ebben az összefüggésben hangzik a felszólítás. Vallásos közegben ez a logika: Isten megbocsátott neked, de te nem bocsátottál meg magadnak. Miért kellene magamnak megbocsátanom? Ez annyira hatékony, mint a tükör előtt állni, és azt ismételgetni, miközben magamat nézem a tükörben, hogy szép vagyok, okos vagyok és sikeres vagyok. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, akinek ettől valóban helyre jött az önbecsülése. Ez meddő praktika. Ha nem hiszem el másoknak, hogy szép vagyok, okos és sikeres, akkor magamnak el fogom hinni? Ha valaki megbocsát nekem, aki ellen vétkeztem, és ez nem oldoz fel engem, akkor majd saját magamnak meg fogok tudni bocsátani? Magamat fel tudom oldozni? Ez ugyanolyan, mintha a tükörben magamat nézve ismételgetném: megbocsátok neked, nem vagy bűnös, megbocsáttattak a te vétkeid! Ez legfeljebb önfelmentés, de az önfelmentés placebo.

Az ember képtelen magának megbocsátani. A probléma nem ebben van. A probléma abban van, hogy nem tudom elfogadni a másik megbocsátását. Nem tudom elfogadni Isten megbocsátását. Ezzel pedig kétségbe vonom Isten vagy a másik helyes ítélőképességét. Nem bocsáthattok meg nekem, mert én nem érdemlem meg, hogy megbocsássatok. Lehetetlen magamnak megbocsátani. Csak elfogadni lehet a másik bocsánatát. Isten megbocsátását. A másik megbocsátását. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Nem magamnak nem tudok megbocsátani, hanem Istennek, vagy a másiknak. Csak az tudja elfogadni a megbocsátást, aki képes megbocsátani az ellene vétkezőnek. Nem tudod elfogadni a megbocsátást? Akkor bocsáss meg az ellened vétkezőnek. Ahogyan elfogadja az ellenem vétkező a bocsánatkérésemet, úgy értem meg, hogy mit jelent elfogadni a megbocsátást. Nem bocsáthatok meg magamnak, mert nem magam ellen vétkeztem. Ha nem tudom elfogadni a megbocsátást, akkor nem magamnak kell megbocsátanom, hanem a másiknak. Csak az nem tudja elfogadni a feloldozást, aki nem tud feloldozást adni a másiknak. Bocsáss meg az ellened vétkezőnek!

Az olcsó kegyelem Bonhoeffer szerint egy következmények nélküli ál-kegyelem. Egy szentimentális maszlag. Ál-vigasztalás. Egy önmagamnak-megbocsátás. A tükörben magamnak ismételgetés, hogy Isten szeret és elfogad, mer értékes vagyok neki. Ez egy placebo-kegyelem. Az embernek csak Isten bocsáthat meg, és Isten megbocsátását elfogadni úgy tanulom meg, hogy megbocsátok az ellenem vétkezőnek. Csak az oldozhat fel, aki ellen vétkeztem. Nincs önfeloldozás. Ha még mindig rabnak érzem magam, akkor nem vettem komolyan Isten feloldozását. Ha még mindig bűntudatom van, akkor nem vettem komolyan Isten szabadítását. Nem hiszek benne, mint szabadítóban. Csak az bocsáthat meg, aki ellen vétkeztem. És csak annak bocsáthatok meg, aki ellenem vétkezett. Nincs önmegbocsátás, mert az önmegbocsátás egy olcsó kegyelem. Egy hazugság-kegyelem. Nincs hatása. Beveszem a hamis szöveget, és azt hiszem, most már meggyógyultam, aztán minden kezdődik előröl. A tükör előtt győzködöm magam, hogy nem vagyok bűnös, megbocsátok magamnak, feloldozást nekem!

Az igazi kegyelem drága, mert egy bűntelen egyszer azt mondta: büntess engem a másik helyett, hogy a másik feloldozást nyerjen.

2 komment

Válaszok a szenvedésre

2014. november 28. 23:36 - Szikszai/Szabolcs

A szenvedéshez való viszonyomban rajzolódik ki az, hogy ki vagyok én

7184c0a398a09f2efdba0210.L.jpg“A szenvedések hasonlósága ellenére a szenvedők között megmarad a különbség, és jóllehet a büntetésük egyforma, mégsem ugyanaz az erény vagy bűn lakozik bennük. Nem annyira az a fontos, hogy valaki mit, hanem hogy miként szenved.” Augusztinusz, Isten városáról; A jóról és a rosszról: ami a jó és a rossz emberekben többnyire általános

Egészen addig, amíg nem találkozom a szenvedéssel, súlytalan az, amit magamról gondolok. Könnyen nevezhetem magamat jónak, és másokat rossznak, de ennek a garanciája, vagy a bizonyítéka a szenvedések között válik nyilvánvalóvá. Ha a bajban ismerszik meg a barát, akkor a bajban ismerszik meg a jóság is. Pusztán a vallásosságom nem bizonyíték arra, hogy valóban hiszek abban, amit mondok. A szenvedés az a helyzet, amiben megnyilvánul jóságom vagy rosszaságom. A szenvedéshez való viszonyomban rajzolódik ki az, hogy ki vagyok én.

Nem annyira az a fontos, hogy mit szenvedünk, hanem az, hogy miként. És valóban: a szenvedés relatív. Függ attól, hogy mi normális abban a társadalomban, vagy szűkebb közegemben, ahol élek. Ami nekem nem okoz szenvedést az lehet, hogy valakinek maga lenne a legnagyobb szenvedés. (Orwell 101-es szobája). A szenvedés személyre szabott. Mint ahogyan mindenki máshogyan fél és mástól fél, úgy mástól is szenved mindenki. Nem az a kérdés, hogy mi okoz szenvedést, hanem, hogy miként viszonyulok saját szenvedésemhez. A puding próbája az evés, a hit próbája pedig a szenvedés.

A szenvedésre, ami életem folyamán ér, kétféle választ adhatok. Vagy méltatlankodom és vádolom Istent, vagy ha nem hiszek benne, a rendszert, vagy bárkit, aki felelőssé tehető. E mögött a reakció mögött az a meggyőződés húzódik, hogy ez jogtalan, ezt nem érdemlem. Jobbat érdemlek ennél. Mások megérdemlik, vagy megérdemelnék, hogy szenvedjenek, de én nem. Az önigazultság található a színfalak mögött. Mindegy is ebben a tekintetben, hogy hiszek-e Istenben, vagy nem. Keresztények és ateisták között is ugyanúgy megtalálható ez a válasz. Lehetséges, hogy nem Istent hibáztatom, de valakit hibáztatok, mert valaki felelős ezért a szenvedésért, és ez a szenvedés jogtalan és igazságtételért kiált. Valaki mondja már ki, hogy jobbat érdemlek én ennél.

A másik ember azt mondja: rendben, itt a lehetőség, hogy szavaimat tettekre váltsam. Könnyű dicsérni Istent a békességben és boldogságban, “de ha a jót elvettük”... a rosszat nem vesszük el? Egy egészen más emberkép és istenkép van e mögött a viszonyulás mögött. A normális nem az, hogy nincsen szenvedés, hanem az, hogy van. Ezért a hívő Isten kegyelmeként értelmezi, hogy az embernek nem kell folyamatosan szenvednie. Hogy van elég ereje a szenvedések között. Elég bűnöm van ahhoz, hogy az egész életem konstans szenvedés legyen, de nem az, és ez a kegyelem. A szenvedés jó lehetőség arra, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy mi lakik bennem.

Ugyanaz a tűz elégeti a szénát de megtisztítja az aranyat.