“A szenvedések hasonlósága ellenére a szenvedők között megmarad a különbség, és jóllehet a büntetésük egyforma, mégsem ugyanaz az erény vagy bűn lakozik bennük. Nem annyira az a fontos, hogy valaki mit, hanem hogy miként szenved.” Augusztinusz, Isten városáról; A jóról és a rosszról: ami a jó és a rossz emberekben többnyire általános
Egészen addig, amíg nem találkozom a szenvedéssel, súlytalan az, amit magamról gondolok. Könnyen nevezhetem magamat jónak, és másokat rossznak, de ennek a garanciája, vagy a bizonyítéka a szenvedések között válik nyilvánvalóvá. Ha a bajban ismerszik meg a barát, akkor a bajban ismerszik meg a jóság is. Pusztán a vallásosságom nem bizonyíték arra, hogy valóban hiszek abban, amit mondok. A szenvedés az a helyzet, amiben megnyilvánul jóságom vagy rosszaságom. A szenvedéshez való viszonyomban rajzolódik ki az, hogy ki vagyok én.
Nem annyira az a fontos, hogy mit szenvedünk, hanem az, hogy miként. És valóban: a szenvedés relatív. Függ attól, hogy mi normális abban a társadalomban, vagy szűkebb közegemben, ahol élek. Ami nekem nem okoz szenvedést az lehet, hogy valakinek maga lenne a legnagyobb szenvedés. (Orwell 101-es szobája). A szenvedés személyre szabott. Mint ahogyan mindenki máshogyan fél és mástól fél, úgy mástól is szenved mindenki. Nem az a kérdés, hogy mi okoz szenvedést, hanem, hogy miként viszonyulok saját szenvedésemhez. A puding próbája az evés, a hit próbája pedig a szenvedés.
A szenvedésre, ami életem folyamán ér, kétféle választ adhatok. Vagy méltatlankodom és vádolom Istent, vagy ha nem hiszek benne, a rendszert, vagy bárkit, aki felelőssé tehető. E mögött a reakció mögött az a meggyőződés húzódik, hogy ez jogtalan, ezt nem érdemlem. Jobbat érdemlek ennél. Mások megérdemlik, vagy megérdemelnék, hogy szenvedjenek, de én nem. Az önigazultság található a színfalak mögött. Mindegy is ebben a tekintetben, hogy hiszek-e Istenben, vagy nem. Keresztények és ateisták között is ugyanúgy megtalálható ez a válasz. Lehetséges, hogy nem Istent hibáztatom, de valakit hibáztatok, mert valaki felelős ezért a szenvedésért, és ez a szenvedés jogtalan és igazságtételért kiált. Valaki mondja már ki, hogy jobbat érdemlek én ennél.
A másik ember azt mondja: rendben, itt a lehetőség, hogy szavaimat tettekre váltsam. Könnyű dicsérni Istent a békességben és boldogságban, “de ha a jót elvettük”... a rosszat nem vesszük el? Egy egészen más emberkép és istenkép van e mögött a viszonyulás mögött. A normális nem az, hogy nincsen szenvedés, hanem az, hogy van. Ezért a hívő Isten kegyelmeként értelmezi, hogy az embernek nem kell folyamatosan szenvednie. Hogy van elég ereje a szenvedések között. Elég bűnöm van ahhoz, hogy az egész életem konstans szenvedés legyen, de nem az, és ez a kegyelem. A szenvedés jó lehetőség arra, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy mi lakik bennem.
Ugyanaz a tűz elégeti a szénát de megtisztítja az aranyat.
